Ezennel megemelem a svejcisipkámat Debreczeni József előtt, aki a fősodorhoz tartozó megmondóemberek közül úttörőként beszél őszintén (Népszabadság, tegnapi szám) az Északkelet-Magyarországon ketyegő, és felrobbanni készülő etnikai bombáról.

Elitünk katasztrofális teljesítményének pazar lenyomata, hogy a többség és a cigányság egymás mellett éléséből fakadó, egyre szaporodó konfliktusok tematizálását, kizárólagosan átengedte az ordenáré sújtójobbnak. Professzoraink, tudományos tótumfaktumaink egyetlen lehetséges magyarázatként megelégedtek a küszöbön álló fasiszta hatalomátvétel weimari narratívájánál, illetve „hasznos” cselekedeteik kimerültek a mindenhol megbúvó nácizmus elleni petíciók (ugye, kedves György Péter és Szalai Erzsébet?) szorgos alákörmölésében. 

A problémát mindenki ismeri, ám az állam szőnyeg alá söpri, pláne nem kezeli. A falusi romák döntő többsége a rendszerváltás környékén munkanélkülivé vált. A slamasztikából a segély és a tolvajlás (színesfém, fa, baromfi) kínált egyedüli kiutat, csakhogy ez nem vált átmeneti jelenséggé, hanem eszkalálódott. 

Ezt a sajnálatos szituációt, járulékos elemként még megspékeli a roma kultúra néhány, a többségitől eltérő hajtása, például a magántulajdonhoz való viszony, a férfi-női hierarchia, a gyermek „túlszeretése”, a külső tekintély (tanár, rendőr, hivatalnok) el nem fogadása. 

Mára felnőtt egy olyan generáció, amely beleszületett ebbe az áldatlan állapotba, így természetesnek fogadja azt el, hiszen semmilyen más mintát nem látott mikrokörnyezetében. E szociokulturális mélygödörben a kitaszítottság érzése ül tort az egyénen, alávetett pozíciója bűnbakokért kiállt. A törzshöz nem tartozókat éppen ezért ellenségként kezeli, az egész őt körülvevő rendszert legyőzendőnek tekinti. Az iskolai siker, a munkahely, a konform viselkedés nem számít pozitív értéknek, hiszen azok mind a rendszert szimbolizálják. Sőt, a deviáns magatartás nemhogy megbélyegződik, hanem jutalmazásra talál a csoporttagok irányából. Egyfajta dafke ellenkultúráról van itten szó, amelyről Anthony Giddens is megemlékezik szociológiai alapművében, az amerikai nagyvárosi gettók problematikáját boncolgatván. De nevezhetnénk civilizációk összecsapásának is, hasonlatosan a Nyugat-Európában dívó „őslakosok” vs. (muzulmán) bevándorlók együttélési nehézségeihez. 

A fentiek komplexen, együttesen tehetőek felelőssé az iskolai terrorért, az inaktivitásért, a romló közbiztonságért, ki kell végre mondani, hogy a tárgyalt téma egyszerre szociális, kulturális és rendészeti kérdés. Így nem fogadhatóak el sem a neoprimitív turbószittyák kizárólagosan az erőszakos megoldásokban hívő javaslatai, sem az álliberális értelmiségiek mindössze szociális válságról regélő, és minden baj forrásaként a rasszizmust megjelölő paneljai. 

Mi várható a jövőben? Egy ilyen zavaros helyzetben, könnyen a lebutított magyarázatokkal előrukkoló, ostoba paramilitáris erőkké lehet a főszerep. No, nem a tornából felmentett tagokkal masírozó Magyar Gárdáé, hiszen az egy marginális párt PR-gumicsontja, semmi egyéb. Viszont feltűnhetnek a színen önbíráskodó, „igazságosztó” félkatonai baromarcok, akik nem tisztelve az (egyébként impotens) állam erőszakmonopóliumát, feljogosítva érezhetik magukat a rendszabályozásra. Ettől viszont tényleg védjen meg a jósorsunk, de a folyamatok errefelé haladhatnak, ha nem kezdődik meg sürgősen (minden érintett fél bevonásával) társadalmi diskurzus, és cselekvés a roma integrációt illetően. 

Felemelhetnénk végre a fejünket a szennyvízből, és befejezhetnénk ezt a sehová sem vezető struccpolitikát, a hamis magyarázatok gyártását. Őszinteséget, párbeszédet, jóindulatot, és a tabuk levetkőzését javasolnám zárásul...

(Blogter, 2008. január 12.)