A mi kultúránkban szeretik a gyerekeket. Gügyögünk nekik, gurgulázunk a pofazacskójukkal, megcsiklandozzuk a pocijukat. És persze olyan nonszensz dolgokat mondunk nekik, hogy "megzabállak aranyom", "eszem a szívedet". Be kell valljam, hogy ki nem állhatom a csecsemők gőgicsélését és sikítófrászt kapok, ha egy 80-as nagyasszony elkezd gyerekhangon hápogni a kölykökhöz.

Mindezek miatt mintha hájjal kenegettek volna, mikor meghallgattam Sicratmannak a "Hol a cici?" című opuszát. Az előadóról dióhéjban annyit, hogy Buddhista Főiskolát végzett, ex-Belga tagról van szó, aki mamár önállóan járja a rögös deszkákat és a "Buzi-e vagy?" című slágerrel robbant be az underground köztudatába.

A számot nem is nagyon akarom ragozni, leírom hát utolsó versszakát, mindenki fogyassza egészséggel:

"A szájából folyik az étel, s oly' furcsán beszél
Bevizel és bekakál: mocsokban él
Rózsaszín szopósmalac, s oly nagy bánatom
Hogy szájába' citrommal a sütőbe nem rakhatom
Pedig a babapiskóta finom lehet nagyon
De a rendőrség biztos kijönne: nem vállalom
Jaj, úgy megzabálnám, és gügyögném:
Eszem a szíved, kicsikém!"

Ugye milyen kedves kis szösszenet? A malac és a babapiskóta, mint metafora használata különösen rendben van.

UI: Kéretik a fentieket nem teljesen komolyan venni.

(Blogspot, 2005)