Írd és mondd, 800 ezer rokkantnyugdíjas él szerte e hazában, de talán említeni is felesleges: sokuknak kutya baja.

Lehetne játszani a szociológust, hogy a rendszerváltás utáni bizonytalan helyzet elől menekültek bele igen tisztelt honfitársaink a rokkantnyugdíj intézményébe, csakhogy Kádár apánk alatt is szép számmal választották az ingyenélés e formáját. 

És persze meghallgathatnánk akár egy TGM-előadást is (szolidaritás, kisemmizett munkásosztály, kizsákmányoló tőke, blablabla) arról, miért helyes, hogy az állam kamurokik garmadáját tartja el, csakhogy cirkuszba való figurákkal aligha érdemes foglalkozni, beszéljünk végre komolyan. 

Napjainkban közel félmillió, nyugdíjkorhatárt nem betöltött egyén részesül e juttatásban, hála, a híresztelésekkel ellentétben még mindig igen bőkezű szociális ellátórendszernek. Nem kell varázsgömb, varázspálca és fortyogó üst annak megsaccolásához: legalább minden másodiknak az égvilágon semmilyen testi fogyatékossága vagy egészségügyi alkalmatlansága nincsen (és ez még nagyon lightos becslés, hiszen a fele ekkora Szlovákiában 70 ezren részesülnek ilyen segélyezésben). 

E sorok írója is találkozott már olyan személlyel, aki jókedvűen, mosolyözön közepette mesélte, hogy most szerezte meg a 67%-os papírt, és ez milyen kurva vicces. Csak egy haver orvos és egy üveg whisky kérdése volt az egész. A csávó persze dolgozott feketén, hétvégenként pedig egy focicsapatban rúgta a bőrt, hát ennyire volt lerobbant. 

Ez a nonszensz helyzet több évtizednyi (évszázadnyi) félrecsúszott társadalomfejlődés eredménye. A magyarok általában ellenségnek tekintik az államot, ezért ott húzzák le, ahol tudják, és ott nem fizetnek neki, ahol csak tudnak. A mindenkori hatalom képviselői pedig, a nagy társadalmi felháborodásokat elkerülendő cinkosan asszisztálnak a stiklikhez. Ez megy immár húsz esztendeje, de ez volt a nóta a Kádár-korszakban is. Ennek a remek játéknak a manifesztálódása az adómegkerülési verseny és a túlburjánzó segélyezés, a végeredménye pedig az államcsőd közeli állapot. 

Az általánosságokból nyergeljünk vissza az eredeti témánkhoz. 350-400 milliárd HUF közötti összeget fizet ki a költségvetés évente (pontos összeget nem találtam, ez becslés) a nagyjából félmillió, nem nyugdíjas korban lévő rokkantakra. Mint említettem volt, a fele egészen bizonyosan csak vette, vagy ilyen-olyan illegális módszerekkel szerezte a jogosultságát. Így mintegy 200 milliárd simán megtakarítható volna az államháztartás kiadási oldalán, csupán szigorú felülvizsgálat és hatékony ellenőrzési mechanizmus szükségeltetne. 

Ha ehhez hozzávesszük azt a másik 200-at, amit a 13. havi nyugdíj beépítésével (és nem megszüntetésével) elpazarol a kormány, már találtunk is 400 megspórolható milliárdot. És ehhez nem is kellett öt évet lébecolnunk a közgázon, elég volt a józan eszünket segítségül hívnunk...

(Blogter, 2009. március 19.)