Nyugati téri aluljáró, délután két óra. Kint a hatalmas kánikula szedi áldozatait, itt bent a poshadt, fülledt levegő és az orrfacsaró bűz. Nem csoda, hiszen ez jelenleg Magyarország legnagyobb átmeneti otthona illetve hajléktalanszállója.

A csuda vigye el, most is elvétettem a kijáratot, hiába, pocsék a tájékozódási képességem. De sebaj, így is csak körülbelül kétszáz lépés választ el utam céljától, a multifunkcionális, multi-multiplekszplázától. A BKV-kontrollon sikeresen átvergődök, köszönhetően az új ellenőrzési mechanizmusnak, amely szerint befelé és nem kifelé csekkolják a bilétákat, mondanom sem kell, hogy már vagy fél éve ugyanazt a szakaszjegyet dörgölöm a karszalagos emberek orra alá, akiknek soha nem tűnik fel, hogy hamis a zsuga… A kijáratban heveny nyelvórákra buzdító szórólapokat próbálnak rámtukmálni, szolidaritásból el is veszem, majd bezsákolom a legközelebbi kukába. De az osztogató nő arca nem hagy nyugodni, annyira kifejezéstelen és annyira érzelemmentes. A mozdulatai pedig gépiesek, amellyel azt éri el, hogy míg a mellette álló mosolygó és sokkal fiatalabb kollégája legalább öt papirost célba juttat, az én emberem egyet. Csak kitartja és ha valaki elveszi, akkor elveszi, ha nem nem. Szóval nem igazán a kapitalista világra való ez az életszemlélet, de valószínűleg nem is siet. Alighanem nincs is hová…

Megfigyelésem után, utamat folytatnám, ha nem ütköznék bele egy szélsőjobboldali, fogatlan nénibe, aki rikkancsként egészíti ki csekélyke nyögdíját, Magyar Fórum, valamint Demokrata vásárlására ösztönöz. Valahogy nem fül hozzá a fogam, ezért inkább lemondok ezek beszerzéséről, de alighogy kikerülöm az „újságost”, elképedve látom, hogy két figura rapelve ad elő bibliai témájú dalokat. Jézus szeret téged, hirdeti is a transzparensük, a zene eléggé kezdetleges, egy ócska szintivel nyomják, a hangosítás katasztrófa, de azért kivehető, hogy miről hablatyolnak. Feltételezem valamilyen „noname” szekta tagjai, akik Krisztus követésében találták meg lelki üdvüket. De nincs idő túlságosan átadni magamat a spirituális dolgoknak, mennem kell. A legkülönfélébb ipséket és spinéket látni a hömpölygő emberáradatban. Van itt randira váró szerelmeslány, a rendet felügyelő fakabát, a trendi divatot követő csitri, állati kemény tizenéves suhanc és jó néhány tébláboló román fiú, akik kuncsaftra várnak. Persze nem nyíltan hirdetik magukat, viszont akik ezt a fajta szolgáltatást keresik, azok meg is találják őket. 

És végeláthatatlanul sok a homeless, akik már gyakorlatilag az emberi lét minden formájától megfosztattak. Eltorzult arcok, üres tekintetek, bevert fejek, elüszkösödött lábak, bűzlő és mocskos ruházat és tablettás bor. Senki sem törődik velük, már hozzátartoznak a látképhez. Akárcsak az elárusító standok, amelyek legjobban a kínai piacokra hajaznak. Olcsó és silány minőség, alkudható árak, számla nuku, kétes eredet… 

Következő állomásunk az elmaradhatatlan pályaudvari büfé, amely nemcsak, mint éhség és szomjúságcsökkentő helyként funkciónál, hanem lúzerek, kurvák, roma családok, csövesek, alkalmi munkákból élők, ingázók társasági életének színtere is. A kelleténél néha hangosabban és kevéssé kulturált módon adják egymás tudtára véleményüket, de ha nem lennének, egy színfolttal kevesebb lenne. 

A „vendéglátóipari egység” mellett ádáz sakkpartikat vívnak, ki tudja milyen tétekkel. Az mindenesetre látszik, nem kispályás versenyzőkről van szó. Persze kevesen játszanak, ám annál több a néző, akik nem rejtik véka alá, hogy ők miket lépnének, milyen figurákat vetnének be, kifejezik nemtetszésüket egy-egy balul sikerült megnyitás vagy vezéráldozat láttán. Amúgy fogalmam sincs kiféle, miféle emberkék ezek, ugyanis öltözékük alapján elég színes paletta vonul fel, abban talán mindannyian egyetértenek, hogy jobb itt lenni, mint otthon… 

Végre elérek a bevásárlóközpont bejáratához. Egy gigantikus szökőkút fogad. Mindenütt csillogás, divatot majmoló majmok, sznobériában szenvedő lelkibetegek, dizájngörlök és plázafiúk. A korábban tapasztalt nyomott árak nyomát sem látni. Teljesen idegen világ ez, a kintihez képest, nyomasztó ez a kontraszt. Pedig sem útlevelet nem kértek a bejáratnál, sem vízumot, ellenben elkelne egy idegenvezető. Nem is időzök túl sokat „külföldön”, hiába, mindenütt jó, de a legjobb otthon…

(egyperces, 2005.)