Ha kedd, akkor Belgium, ha péntek, akkor Dallas, és ha szombat, akkor Verebes. Avagy Darth Vader magyarországi dublőre miért keres adóforintokat olyan tevékenységgel, melynek ellátására tökéletesen alkalmatlan?

Nem szokásom zsebekben turkálni, hiszen amennyiben egy jövedelem a civil szférában (legálisan) termelődik, magánügy. Viszont esetünkben súlyos közpénzekről van szó kezítcsókolom (hiába külső gyártású a cucc, akkor is). 

Levegővételi zavarokkal küszködő barátunk a minap a Story TV-ben, Havas Henriknek kámingátutolt: bizony ő egy kibaszott lusta csávó, egész nap henyél, kizárólag szombaton dolgozik a Napkeltében. Ezt persze eddig is tudtuk, de őszinteségi rohamában elárult még egyet, s mást. Arról regélt, hogy jelenlegi életnívója fenntartásához körülbelül havi 350-400 ezer forint keresetre van szüksége, amit ezen felül kasszíroz, azt elnyaralja becses családjával. Márpedig szavaiból nagyon az csenget ki, hogy a fenti összegnél lényegesen vastagabb (képzeletbeli) boríték kerül a farzsebébe. 

Ez implicite annyit tesz, hogy Verebes botladozásai adásonként jóval több, mint egy kilóba fájnak a honpolgároknak (a járulékok miatt ennek a körülbelüli összegnek valójában a duplájába). Persze nem akarom ennyire pátoszosra, könnyfacsaróra, „ne a zemberekkel fizettessék meg” című csúcsdemagógra venni a figurát. De azért logikusnak tűnő kérdésemet fellövöm az éterbe: mi az a megfellebbezhetetlen szakmai indok, amely elkerülhetetlenné teszi a bazitai szörcsögőbajnok idestova egy évtizedre visszanyúló, permanens szerepeltetését? 

Mert azt, hogy abszolút képernyőképtelen, különösebben nem igényel taglalást, hiszen akinek épek a látószervei, az aláírja e tényt. Egy torzonborz, ápolatlan szőrcsomó néz farkasszemet azzal a mazochistával, aki a középkori lovagokat megszégyenítő bátorsággal ráklikkel erre a szakma és a nagyközönség által karöltve megvetett akármire. De attól, hogy valaki nem hasonul egy görög szoborhoz, még lehetne vérprofi szakember (lásd Baló Györgyöt, aki dettó nem egy matyóhímzés). A feltételes mód használata esetében, több mint indokolt, ugyanis Verebes a médiacsinálás állatorvosi lova. 

Kezdjük a minden elképzelhető mértéket felülmúló felkészületlenségével. Odáig rendben van, hogy kifejezetten rühell melózni, így még heti három óra robot is jobban megviseli művészlelkét, mint tizenöt év a GULAG-on, de legalább valahogy elrejtené ezen negatív attitűdjét, próbálna lelkesedést mímelni (elvégre színész vagy mi). Különben is teljesíthetetlen elvárás volna, mondjuk egy délutánnyi időintervallumnyit felkészülni a másnapi vendégekből? Legalább egyszer átolvasná a szerkesztők által elpostázott anyagot, ad abszurdum autodidakta utána nézne alanyainak, mert azt óhajtaná, hogy gördülékenyen fusson a műsor, ne akadozzon, és ne ingereljen már a második percben szereplése alvásra. Ez természetesen elképzelhetetlen, hiszen Verebesben még a csírája sincsen meg a legfontosabb riporteri tulajdonságnak: a kíváncsiságnak. Daráljuk le a kötelezőt, oszt’ húzzunk vissza Zala megyébe, küldi el a jelszót pszichéje az agyának. 

Míg főnöke, Lakat T. legalább élvezi szereplése minden minutumát, és csak kóros exhibicionizmusa okán veszi el felejthető, évtizedes történeteivel a műsoridő háromnegyedét, addig Verebesnél az a gubanc, hogy képtelen eljutni A pontból B-be. Kérdései tulajdonképpen nincsenek, csak beszél, beszél, beszél, majd miután kifogyott a szóból, ezt jelzi valamilyen gesztussal vendégének, aki ezt kódolja, és átveszi a szót. Hogy mire is replikáz az tulajdonképpen rejtély, hiszen egzakt kérdést nemigen kapott, de ez valójában tökmindegy, hiszen a szombat reggeli csevegések zöme fizetett PR-interjú, így a rutinos riportalanyok papagájszerűen elrebegik a begyakorolt közölnivalót. 

Persze nem tekinthetünk el nagyvonalúan Verebes védjegyéről sem: nevesül a néha horkolásnyi, néha csak szuszogásnyi hangfrekvenciájú zajkibocsátásáról. Nehéz megfejteni miről is van itten szó, talán a fránya túlsúly az oka, talán asztmás, de az is lehet, hogy nyitott szemmel bóbiskol egy cseppet a vele szemben ülő monológjának közepette. Elvégre annyira nem érdekli az egész, hogy utóbbi lehetőségre is jókora sansz mutatkozik. 

Verebes történetében benne rejlik penetráns közállapotaink minden központi eleme. A haver közpénzekkel tömése, és az ismerősünk állam által finanszírozott munkahelyre való begyömöszölése Közép-Európa e táján bevett napi gyakorlat. Ahol nem a kompetencia, a meritokrácia tör utat magának, hanem az uram-bátyám-sógor-koma viszony, a kapcsolati tőke. A mesében nem is az a legszomorúbb, hogy egy szerencsétlen dilettánsnak nincsen önkritikája, hiszen miért is lenne? Sokkal kétségbeejtőbb, hogy nem létezik egy olyan ellenőrző mechanizmus, melynek hálóján fennakadna egy ehhez hasonlatos favágó.

(Blogter, 2008. december 13.)