Most lemegyünk egy kicsit bulvárba, de ez csak látszólagos, mert valójában neveléstudományi kérdéseket kapargatunk, pontosabban csak egyedül jómagam, de megszoktam már a királyi többes használatát.

A Megasztár tojáshéjban túltengő fiókájáról szól e kolumna, amely versengés amúgy engem totálisan hidegen hagy, hiszen unalmas, hosszú, erőltetett. Meg különben sem attól lesz valaki gigász, hogy remek hangszálakkal verte meg a sors, arra ott van a Karaoke nevezetű nippon találmány, a lényeg az egyéniség volna, azt viszont bányászlámpával sem lelhetjük a megsztájlisztolt, szürke színárnyalatú mezőnyben. 

Ugorgyunk vissza a tizenkét éves kisgyerekre. Értem én a műsor koncepcióját, a nézők zabálják, ha a felnőttek között ott vitézkedik egy pöttömpanna, mert önkéntelenül is a hendikeppes figurákkal szolidaritunk, kedveljük a népmesei motívumokat. Az édibédi, tündibündi virágszálnak ilyenkor méretes rajongóköre verbuválódik, amely egyrészt nézettséget hoz, másrészt smsekben forintosítható haszna is van. Ráadásul szakmányban lehet az álomszerű történetből médiahíreket generálni, melyekben forog a produkció neve, tehát egyfajta gerillamarketingként is felfogható a húzás. Persze ebben semmilyen új elem nincs, élt már ezzel az eszközzel a konkurens is, ők Utasi Árpit emelték a trónra, amely inkább tragikus, mint vicces, de az egy másik homokozó. 

A felmerülő erkölcsi aggályokat pedig ne a pénzcsináló gépezeten tessék számonkérni (elvileg kapitalizmus lenne vagy miaszösz), viszont az igen tisztelt édesanya jó sok rúgást érdemel méretes popójába. 

Kezdjük azzal, hogy olyan nevet, hogy Lüszi nem adunk a kisdedünknek. Hiszen vérciki. A kilencvenes évek divathulláma volt, hogy szappanoperák szereplőinek neveit importáltuk gyermekeink születési anyakönyvi kivonatába. Így kerültek a papirosokra a Dzsoki, a Samantha, a Priscilla, az Esmeralda, és még a jóég tudja micsoda förmedvények. Nyilván itt csak és kizárólag a szülőről szól a történet, aki így akarja kihangsúlyozni önmaga különállóságát a többséggel szemben. Kár, hogy ezzel a csemetéjét teszi nevetség céltáblájává. 

Aztán folytassuk ott, hogy egy kialakulatlan, kiforratlan, önállótlan személyiséget nem szakítok ki jól megszokott életritmusából több hónapra. Pusztán azért, mert elcsesztem az életemet és egy lúzer vagyok, még nem kellene a kislányomból tűzzel-vassal celebet képezni. Sok „szülő” a megvalósítatlan álmait próbálja gyerekére plántálni, ha akarja az, ha nem. Sztár leszel kedvesem, és punktum, adja ki a jelszót a konzumidióta anyaszerűség. E sorok írója hány és hány serdülő, ifjúsági focimeccset látott közelről, amikor a felmenő a pálya szélén vöröslő fejjel toporzékolt, kurvaanyázta az ellenfelet, a bírót, és sokkal jobban szomjazta a győzelmet, mint a porondon küzdő ivadéka. A gyerekek jól eljátszottak volna békében, ám a cromagnoniak által szított tűz háborúvá csiholta az egyébként tökéletesen jelentéktelen utánpótlás derbiket. Hej, de randa látvány az ilyen. 

Persze Lüszi mama kikéri magának a fenti, magától értetődő vádakat, állítása szerint nem személyének reflektorba állításáról van szó. Aha. De akkor miért rallizta végig a tévéstúdiókat, miért nyilatkozgatta körbe elmés megállapításaival a bulvármédia teljes spektrumát, miért költözött be a Megasztár-villába, és készítette ki valamennyi bennlévő idegrendszerét? Súlyos neurotikus tünetek ezek, korunk népbetegségének, az exhibizionizmusnak a diagnózisát rajzolhatná fel egy kórlapra valamely ápolatlan hajkoronájú pszichiáter. 

Csakhogy el tetszett késni kedves, ön egy hatalmas zéró morféma, de sajna a szeme fénye is az lesz, ugyanis a vele történteket aligha tudja feldolgozni. Nem kevés percembernél konstatálhattuk, hogy képtelen megemészteni a csillogás elmúltát. Márpedig Lüszi most visszamegy a suliba, ahol akkora arcberendezése lesz, hogy még önmagával sem áll majd szóba, ezért mindenki utálni fogja. A fellépések is szépen lassan csökkennek, hiszen a sztárgyár csak addig foglalkozik valakivel, ameddig pénzt lehet belőle kipréselni. Márpedig tárgyalt személyünk felkapottsága mindössze a zsenge életkorában rejlik, de a biológia vastörvényei szerint nem lesz ez mindig így. A most kötött kapcsolati háló is néhány hónap alatt elolvad (ezek csak a project idejére köttettek, de szegényke ezt még nem tudja), emberünk pedig ott áll majd magányosan, a csillaga leáldozásától mérhetetlenül frusztráltan, ráadásul édesanyja haragjától sújtottan, aki aligha bocsátja meg kicsinyének, hogy nem játszotta végig az ő agyából kipattant hollywoodi mesét. 

Csúnya vége lehet, de elrettentő példának legalább jó lesz, mementóul a szülői felelőtlenség határtalanságának.

(Blogter, 2008. december 5.)