Hogy hogyan kerültem erre a női NB 2-es focimeccsre már nem emlékszem. Illetve dehogynem… A győri kézilabdás lányok nemzetközi kupadöntőt vívtak és mivel még három óra volt a kezdő sípszóig, a szomszédos futballpályára igyekeztem. Itt vívott ádáz csatát a helyi alakulat, egy fővárosból érkező brigád ellen.

Férfitársaimmal ellentétben, sohasem néztem le a másik nem próbálkozásait a zöld gyepen. Nem hinném, hogy ezt a játékot kizárólag a hímsoviniszták számára találták volna fel a ködös Albionban. Igaz ez egy másik sportág, hiszen nem a kőkemény test-test elleni küzdelem dominál, sokkal inkább a tért ölelő átadások, a cselek, amelyekre a mai erőfutballban már nincs lehetőség. Kicsit úgy érzem, ha a hölgyeket nézem, hogy visszamegyek jó néhány évtizedet az időben, megelevenedik a történelem, dédapáink játszhattak így, legalábbis az archív felvételekkel kísérteties a hasonlóság és persze ezt minden bántó szándék nélkül mondom. 

Mivel itt nincsen lelátó és rendezők sem, kiváló helyet választok magamnak, a felezővonalhoz állok, a pályától körülbelül másfél méterre. Mindösszesen lehetünk vagy tizenöten a derbin, mindannyian rettentően hozzáértő szakemberek. Elsősorban szülők, akik az elfogultság rózsaszínű szemüvegén keresztül szemlélik az eseményeket. Elcsattan néhány kurvaanyád egy-egy vitathatóan megítélt szabadrúgás vagy egy elkésett becsúszó szerelés láttán. De alapvetően csendes mederben zajlik a küzdelem. A „gyengébb” nem általában sportszerűen hajt, talán ha tízszer kell a fütyülőjét használnia a sporttársnőnek félidőnként. Nem tévedés, ugyanis egy nőci futkorászik középen és fekete mezben, síppal a kezében. A hangját nemigen hallom, a szóbeli fegyelmezés aligha az erőssége, de erre a tudására ezúttal nincs is szükség.

Segítői, vagyis asszisztensei, még régebbi elnevezéssel partjelzői: pasik. A csereoldalon lengető zászlós emberke egy negyven körüli fazon. Olyan tornából felmentett style. A hátában benne felejtett egy kérdőjelet, lábai x betűt formáznak, a mozgása sem hasonul egy atlétához. A munkaeszközének használata különösen elnyerte a tetszésemet. Ugyanis amikor a bedobás irányát jelzi, a karja a testével derékszögnél kevesebbet zár be. Ergo lefelé mutat. Már az alapvető játékvezetői tanfolyamon is tanítják, hogy így ne… De barátunkból az évek hosszú sora folyán belerögzült mozdulatokat nem lehet kiverni. Sőt, nem rest pofákat vágni, ha a sípos emberke nem neki tetszően dirigál. Furcsa megnyilvánulása ez a kollegalitásnak… 

Fitogtatván nem létező hatalmát rendre, rendre inti a piros csapat trénerét. Komoly bűnei vannak ám néki. Néha feláll a kispadról és utasításokat ad, teljesen normális hangnemben. Ez a púposnak nem jön be és kötelezi, hogy üljön le, ami azért meglepő és egyben mulatságos, mert a versenykiírás szerint teamenként egy arc jogilag is kerepelhet és ugrálhat az oldalvonal mentén. Fontos embör, hát had fontoskodjék. Az edző időnként arra buzdítja leányait, hogy végezzék el a bedobást vagy a szabadrúgást, akkor amikor a sípmester még nem döntötte el, hogy ki hozhatja játékba a zsugát. Ez a futballberkekben teljesen bevett gyakorlat, elfogadott norma. Erre a hős vasutas ismét magára vonja a megvető pillantásokat és azt fecsegi: „Kérem, ne befolyásolja a játékvezetőt.”  Ezen aztán jót derül mindenki, nem is sejti mekkora ostobaságot hintett el. Hiába, akinek nincsen humorérzéke sok mindenre képes. 

Jó fertályórával a zárás előtt megszerzik a vezetést a látogatók, egy jól láthatóan begyakorolt, mintaszerű szögletkombináció révén. Majd újabb és újabb minuták peregnek le, végezetül elkövetkeznek a taktikai cserék idei. Rutinosan egyenként és jól elnyújtottan, de ez a világ bármelyik stadionjában így lenne. Egy 15 éves forma kislyány készül beállni. Leveti a tréningruhát, egy-két sprintgyakorlatot elvégez még, majd annak rendje és módja szerint jelentkezik a partbíránál és kifejezi azon szándékát, hogy ő bizony részt venne ezen a dzsemborin. Csakhogy a rendkívül precíz lengető kiszúr egy megengedhetetlen és tolerálhatatlan tényállást. A nadrág és az alatta lévő cicaalsó nem azonos színűek, ez pedig főbenjáró bűn, minimum kerékbetörést érdemlő figyelmetlenség.

A szabál az szabál ismerném el tárgyilagosan, ha nem látnám, hogy a játéktéren vagy öten cikáznak hasonló paraméterekkel. A szerencsétlen csereember tesz egy halovány kísérletet a spori szőrös szívének meglágyítására, felajánlván, hogy ruhadarabját feltűri, olyannyira, hogy nem is lesz látható. Az istent játszó marharépát ez nem hatja meg és kijelenti: „Vegye le, különben nem játszik!”. Kérdezem magamtól: vajon ez tényleg egy önimádó, diktátorhajlamú, lelkinyomorék, vagy rég látott puncit és most ezt szeretne, netán egyszerűen csak pedofil? Mivel jó esetben is köbö egy percecske lehet hátra, esély sincsen rá, hogy a nem kívánt rongy lekerüljön. Mindenkin, még a hazai szimpatizánsokon is a jogos felháborodás lesz úrrá és nem mindennapos bekiabálásokkal fricskázzák a főszereplőt. Kap hideget-meleget, szokásomtól eltérően én is be-beszólogatok. Az édesanyja, ha még egyáltalán él, minden bizonnyal a meg nem szűnő csuklásáradatba fog belehalni. A megalázott csajszinak a döbbenet másodpercei után elkezdenek megeredni a könnyei. Nem záporesőként, látszik rajta, hogy legszívesebben visszafojtaná, de egy-egy cseppecske jól kivehető. Utazott oda-vissza kétszázötven kilométert, ráment az egész napja a programra, szerette volna kivenni a részét a sikerből (mégha néhány pillanatra is), de valaki ma másképp gondolta… 

A hármas sípszó felhangzása után az idegek pattanásig feszültek. Emberünknek a válaszokra váró szülők és csapattársak gyűrűjében kell az öltözőig bandukolnia. Persze feleletet nem ad, néma leventét játszik. Mondanám, hogy kihúzza magát, de testi fogyatékosságai miatt ezúttal ez csak képletesen lehetséges. 

A következő nyáron bírócsászárunk kikerült az országos játékvezetői keretből. Nyilván nem a fenti történet miatt, hiszen ellenőr sem látta az esetet. Erre mondják azt, hogy mindenki megkapja a büntetését…

(egyperces, 2005.)