Ezek a rohadt hitelek – mordul fel egy öregasszony a 6-os villamoson, csúcsidőben, miközben a tökömről szakad a víz és egy heringeskonzervben is több tér jut egy egyednek. Ezek tették tönkre a Józsit is, – folytatja - kedvezményesnek tüntetik fel magukat, majd megkopasztják az embert. Mindez egy éppen divatos bank, csak nekünk szóló, soha vissza nem térő fullkedvezményes lakáshitel-plakátjáról jutott eszébe.

A nő csak áll, elmúlt már hatvan, látszik megviselte az élet, amelynek nem élvezhette a napos oldalát, gyűlölködik, az egész világ az ellensége. Aranyos és nem igazán szagtalan hónaljkutyáját kis híján a pofámba nyomja, annyira bőszen kapaszkodik. Látszik egy kis főszerepet szeretne kicsiholni, s mivel vagy százan vagyunk a helyiségben, ez nem könnyű feladat. Elmélázok és azon kapom magamat, hogy sikerült ülőhelyet kiharcolnia, ekkor veszem észre, hogy a férjura is társaságunk tagja, a maga kis NDK-s szandáljával és a hozzá tartozó bugyikék zoknijával. Tehát legalább nem bolond a néni, hiszen nem magában motyogott. De a lepcses tovább jár: „Szerintem meghalt a Feri bácsi kutyája, két napja nem mutatkozott. Pedig milyen büszke volt rá, hogy még a töltött káposztát is megette. De hogy szedhette össze a szájrákot? Biztos az utcán.” Néhány mély sóhajtás következik, mintegy kifejezve a sajnálkozást, kétségtelen a profi színészek nem csinálják ilyen meggyőzően. A férfi csak egy laza fejbólintással jelzi, hogy a mondanivaló igazságtartalmát nem kérdőjelezi meg. A mamóka azonban nem ragad le egy témánál, egészen könnyedén vált, ezúttal az időjárásra tereli a szót: „Hű, de meleg van.”- mondja kissé teátrálisan, de a hitvest továbbra sem sikerül bekapcsolnia a beszélgetésbe, aki ezúttal még annyi válaszreakciót sem bocsát ki, mint a jobb létre szenderült eb históriájánál. 

Kész, feladja, ezt a fazont ma a Jóisten sem bírja csacsogásra. Erre a villamos kanyarodni kezd, kicsit talán nagyobb sebességgel, mint ami indokolt volna, csak a lélekjelenlétemnek és a kiváló egyensúlyérzékemnek köszönthető, hogy nem kenődők fel az ajtóra. És ekkor megtörténik a csoda, ami ahhoz hasonlatos, ahogyan megnyílt a Vörös-tenger Mózes barátunk előtt. „Hallottad? Reggel kiraboltak egy bankot és 100 milliót vittek el. A saját biztonsági őrük megbilincselte az alkalmazottakat és lelépett.” Nem tévedés ezt a fater löki az asszonynak, aki nem is tud rá mit mondani, valószínűleg lebénult a nyelve a csodálkozástól. Egy teljes megállónyi idő kell, amíg rendszerezi gondolatait, de nem olyan fából faragták, hogy hosszú percekig lakatot tegyen a szájára. „Erre járt régen a 11-es busz” – töri meg a másfélperces csendet és a kereszteződésre mutat. „Dehogy arra járt” – replikázik idegesen a bácsika. És mintha ez a világ legégetőbb problémája lenne, igyekszik észérvekkel alátámasztani az igazát: „Az a Krisztina körúton ment végig, nem járhatott, erre.” „Ne butáskodj apus, mi is jártunk a 11-essel és ez arra ment” – jön a felelet és ismét megmutatja a hitetlennek, hogy merre is az arra. Az álláspontok megmerevednek, lappang a feszültség, érzik nem tudják egymásra erőltetni az akaratukat, ezért nem is feszegetik a témát. „A végállomás lesz” – rebegi a nő, dehogy minek azt ő sem tudja, látszik legalább ezerszer jártak már erre, úgyhogy sok információtartalma nincs ennek a félmondatnak. 

Leszállnak és természetesen, ketten kétfelé igyekeznek elindulni. „Erre megyünk” – mondja az asszony, ellentmondást nem tűrően. „De hát erre van” – tesz egy halovány kísérletet a férj a feleség jobb belátásra térítéséhez, a kimenetel nem kétséges, megint győz az erősebb…

(egyperces, 2005.)