„Személyvonat indul Szolnokra a 2-es vágányról, három perc múlva, kérjük igyekezzenek a beszállással” – adja tudtomra egy monoton géphang, mihelyt beérek a pályaudvarra. Ezt nem hiszem el, kivételesen időben elindulok otthonról és akkor sem tudok jókor érkezni. Hiába, nem számítottam arra, hogy Budapest útfelújításának legjava zajlik ebben az időpontban, így lépésben haladnak a metrópótlók, mert persze a metrót is felújítják. Nem mondhatnám, hogy imába foglalom a fővároson kívüli villájában lakó főpolgármester nevét…

Szóval mikor ez az antipatikus hang átadja az információt (nekem, mint tisztelt utasnak), őrült sprintelésbe kezdek, megkísérelve a lehetetlent, jegyet szerezni. Mikor azonban megpillantom a pénztáraktól hömpölygő emberáradatot, konstatálom ennek csakugyan nincsen szubminimális realitása sem. Gyors döntést kell hoznom, mérlegre tennem a várható előnyöket és a vele járó kockázatokat. A serpenyő pozitív oldalán egy kellemes, felajzott és engem kívánó hölgy van, a negatívban a potyautasként rám mérhető büntetés, helyszíni bírság, feljelentés, végrehajtás, élve elföldelés, mittudomén. Soha nem szoktam vonaton lógni, ez nálam a BKV privilégiuma. 

Természetesen győz a józanész, akarom mondani a hormonok. Igen ám, csakhogy abból a három minutából, már vagy kettő és fél lepergett. A szavannán nem fut így a szerencsétlen vadász a megsebzett oroszlán elől… Valahogy elérem… A kedves kalauzhölgy az utolsó kocsiból kezdi meg a portyáját, innen indul vonathódító útjára. Mit tegyek? Az a korszakalkotó ötletem pattan ki, hogy a szerelvény elejébe fészkelem be magamat… Számolok… Nagykátáig a menetidő 50 perc, a menetrend szerint, tehát számítsunk egy órát… Nagyjából, úgy körülbelül tíz kocsis lehet ez a tekergő kígyó. Legalábbis ennyinek éreztem, amíg elértem potyahelyemre, az első kocsi előterébe, amely a kijelölt dohányzóhely, a felszállási- és leszállási, illetve a WC megközelítési helye is egyben. Ide azok szokták befúrni magukat, akik vagy keveset utaznak és ezért feleslegesnek találják, hogy ledögöljenek a kellemes „fotelekbe”, akiknek nem jutott ülőhely, vagy egyszerűen csak antiszociális elemek, mint én.

Tehát 60 perc, minden alegységre így egészen pontosan hat minuta jut, azaz háromszázhatvan másodperc. Mennyien lehetnek egy vagonban? Nagy a zsúfoltság, az ingázók ilyenkor térnek vissza elővárosi otthonaikba, sacperkábé harminc koponya garantáltan aszalódik egy helyiségben. Azaz tíz szekundum per kopf… Persze ez csak az élettől elrugaszkodott matematikai átlag, nem vettem bele a két kocsi közötti utat, a megállókat, ahol, a derék kartársnő vonatelindítóként is funkciónál, az esetleges lógósok megbüntetésére fordított időintervallumot. Minden adatot megrágva és összevetve azt dobja ki a komputerem, hogy határeset. Meglehet, de nem biztos… Végső esetben, majd bemegyek a klotyóba és ott töltöm el a még hiányzó időt. Jó-jó, nem leányálom egy másodosztályú vonat WC-je, de a szent cél érdekében sok mindenre hajlandó az emberfia. 

Berendezkedek, már amennyire lehetséges ez egy állóhelyen. Szokásomhoz híven olvasok. Nem, nem könyvet, azt nehéz lenne tartani a sebesség és a gyakori fékezések miatt, viszont egy napilapot nem sajnálok, ha meggyűrődik, vagy egyéb más baja lesz. Közben nem mindennapi figurák kászálódnak fel egy-egy megállónál vagy állomáshelynél. Sokuknál méretes puttony, elképzelésem sincs, hogy miket rejthet. Egyszerismint megcáfolja a fent vázolt ingázós tévhitemet, hiszen ebben az esetben csak leszállók lennének, felszállók aligha… Sülysápnál feltolja magát egy 26-28 körüli, szemmel láthatólag elázott csávó, Tankcsapda-pólóban, a sztereotip rocker megtestesítője. Félhosszú haj, háromnegyedes fekete gatyó és egy gigantikus bakancs. Szóba elegyedek vele, megtudom, hogy Tápiószelére igyekszik a barátosnéjához. „Nem rossz bőr, csak érteni kell a nyelvén. De három év után már tudja, hogy ki az úr.”

Nem vitatkozom, látom észérvekkel aligha győzhetem meg, inkább hallgatom, a megfigyelő státusába helyezem magamat. Majd folytatja: „Rettentően utálom a sok geci politikust. Az összes egy faszszopó kis buzi.” Elmélázok, mi lenne, ha emberünket felvilágosítanám, hogy Európában melegeknek nevezik a homoszexuálisokat és hogy nem szégyen, ha valaki a saját neméhez vonzódik. De meggyőzöm magamat, a manusz úgysincs magánál és ha nem lenne bebaszva, akkor is koki lenne ezekhez a témákhoz. Kisvártatva rápillant frissen vásárolt cseh válogatott mezemre. Nos eszébe jut erről is néhány veretes gondolat: „Mázlista buzik. Az a kis nyálas köcsög, akinek szemébe lóg a haja, hogy a faszomba is hívják?” „Milan Baros” – világosítom fel. „Az-az, kis mamakedvence fasz, meg az a lóbaszó kopasz, neki sem jut eszembe…” „Jan Koller” – adom meg a kulcsot. Miután szarrá fikázott mindenkit, megnyugszik. Látszik rajta, hogy egy igazi lúzer, ezért nem is haragszom rá, bár nem komálom, ha a cseszkókat froclizzák. 

Szentmártonkáta. Elvileg az utolsó megálló. A csapdás fószerrel folytatott eszmefuttatásom (na jó ez túlzás, mert inkább ő beszélt) alatt totál megfeledkeztem, hogy a MÁV-testén élősködő bacilus vagyok jelenleg. És miután befogja a lepcsesét ez az őrült, kb. három perccel a játék vége előtt elérkezik a rémálom. Megjön a kalauznéni. Szemvillanásnyi idő alatt kell hoznom egy döntést, vállalom-e a felelősséget, bevackolom magamat a budiba, esetleg kiugrok a rohanó masinából…

És mit ad Isten, az első mellett teszem le a garast, többek között azért, mert korántsem tűnik olyan veszedelmes szörnynek a jegyvizsgáló. Mármár emberi. „Töredelmesen bevallom, az utolsó pillanatban szálltam fel, nem volt időm jegyet venni, ne tessék rám haragudni. Lehet önnél jegyet venni?” – megyek át ovisba. „Semmi probléma, mindent lehet. Hol szállt fel?” – rebegi hivatalosan. Egy tizedmásodpercnyit gondolkodok, majd kinyögöm. „Sülysápon”. „Diákja van?” Amúgy nem volt, de nem bírom abba hagyni a megkezdett csatát: „Van, természetesen.” – replikázok. „Hatvanhárom forint.” – ad tájékoztatást. Alig bírom visszatartani a röhögést. Kibaszott 63 píz miatt voltam beszarva az út kezdetén. Jó lecke volt, sokkal lazábban kell venni a dolgokat. Az állomás és a felajzott nő háza közötti röpke hatperces úton csak mosolygok, azt hiszik egy gyagyás, pedig tényleg. Miért kell nekem túlbonyolítani mindent és ha ilyen lószarokon képes vagyok agyalni, nem leszek hosszú életű, hamar elvisz egy infarktus. Becsöngetek. Negyedóra múlva már ruha sincs rajtam…

(egyperces, 2005.)