Furcsa szerzet tűnt fel a Nyugati téri metróaluljáróban. Nem is a megjelenése volt érdekes, hanem maga a lénye. Szomorú arca nagyon magányosnak tűnt. Kétségtelen, mindig csak önmagában láttam, soha nem volt senki vele. A szája állandó mozgásban, gondoltam énekel magában, de az is lehet hogy motyogott a nem létező bajsza alatt.

Sokszor megfordult a fejemben, hogy nem teljesen százas a figura. Pedig első látásra normális. Magas, jóképű, latinos pasi, értelmes burával, sok hölgynek ilyen az ideálja. Egyvalami elmaradhatatlan kellék volt nála. Eshetett eső vagy hó, fújhatott szél, lehetett tikkasztó hőség vagy farkasordító hideg, az oldalán mindig egy PUMA-táska feszített. Elképzelésem nincs miket hordhatott benne, de nagyon érdekelne. Hiszen egy ilyen tartalomból következtethetünk az illető jellemére. Emlékszem egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy megviccelje a jegyellenőröket. Ha elállták az útját mindig sietősre váltott és egy flegma „késésben vagyok, hagyj békén” odavetéssel le is tudta a dolgot. Volt azonban olyan, hogy megragadta a karját egy óvatlan kontroller, ilyenkor emberünk ménkű nagy haragra gerjedt, amúgy béketűrő természetéből gejzírként tőrt fel az állat és a jegykezelő-automatára kente fel a munkáját végző szerencsétlen flótást. Disszonáns volt a jelenet, mert soha nem néztem volna ki belőle, hogy képes ilyet tenni.

Kicsit anyámasszony katonája feelingje volt a skacnak. Sokszor beült a közeli gyorsétterembe és elfogyasztott valami menüt. Eléggé szertartásszerűen mindig olvasott hozzá valamit. Képtelen volt csak enni. Az az érzésem támadt, hogy a hamburgerzabálás csak pótcselekvés. A lényeg az idő eltöltése és a napi sajtó átnyálazása. A politikai és a kulturális cikkek érdekelték, a nagy társadalmi kérdések, az esélyegyenlőség, a terrorizmus, a feminizmus, elegyítve egy kis sporttal. Fél óránál kevesebbet soha sem szentelt az étkezéssel egybekötött művelődésnek. Miután felülkerekedett nem sietett. Akár egy időmilliomos, egy gróf, akinek csak az a dolga, hogy tengjen-lengjen a világban. Miután kiért a körútra kirakatokat bámult. De mindig csak bámult. Magam nem emlékszem, hogy akár egyszeris betért volna valamelyik divatáru-boltba. Szó mi szó ez meg is látszott változatosnak nem nevezhető öltözködésén. Nem mondanám szakadtnak, vagy igénytelennek, de általában ugyanabban a farmerben és sportcipőben láttam, csak a felsők cserélődtek, már ha cserélődtek…

Mint említettem volt mindig magányosan sétafikált, el is tűnődtem, lehet, hogy meleg. Vagy aszexuális. De hogy valami nem stimmel nála az tuti. Nincsenek barátai sem? Szülei vagy testvérei? Évfolyamtársai, munkatársai? Lehet, hogy ufó? Tényleg, mivel foglalkozhat? Na ez az amiben soha nem tudtam dűlőre jutni magamban. Egyszerűen semmi sem illett hozzá. Nem tudtam volna róla elképzelni, hogy nyolctól ötig húzza az igát valahol. Igaz akkor nem is láthattam volna mindennap és a legkülönbözőbb időpontokban. Mert volt, hogy délelőtt és volt hogy kora este pillantottam meg. A kaja, a nézelődés és a céltalan lődörgés mellett fagyizni szeretett az ürge. Ha emlékezetem nem csal, akkor a rizs és a mák volt a kedvence. Szó mi szó, tudott élni, nem is ment volna hozzá a sokak által favorizált csokoládé, vanília, puncs „szentháromság”. A mák, amely mamár az EU-normák miatt a múlt ködös homályába vész, bódult állapotot hozott emberünkre. Nem mintha nem lett volna elvarázsolt amúgy is.

A kellemes nyalómozdulatokat mindig internetezés követte. A környéken három netcaffee van, ezeket váltogatta szorgalmasan, mert nem kedvelte az egyhangúságot. Eleinte a Dessewffy utcait részesítette előnyben, a tulajdonosnő dögös bájai és idomai húzták ide. Mikor kiderült, hogy a hölgyemény házassága nagyon is jól működik, már nem feltétlenül volt no.1. a hely. Imádott chatelni. Ez volt a fő oka annak, amiért ezeket a műintézményeket felkereste. Szerintem itt tartotta a világgal a kapcsolatot, mert még egyszer ismétlem, a büdös életben nem láttam mellette senkit, csak önmagában játszotta az alvajárót.

A világhálón elsősorban nőcskéket akart összeszedni. Nem sokat tökölt, egyből a lényegre tért, soha nem akart érzelmeket, kizárólag csak a testi gyönyörnek hódolni. Alig volt hét, hogy ne lett volna legalább egy kapása. Az igazság az, hogy iszonyat gáz bulákkal lepedőakrobatikázott. Főleg öregekkel, dagadtakkal és csúnyákkal. Nem értettem igénytelenségét, mert ez egy jó pasi. Talán sajnálta a szerencsétleneket, talán a szíve volt túlságosan is jó, hogy szerezzen pár boldog órát olyanoknak, akiknek főleg elutasításban van részük. Mert, hogy ő nem sok élvezetett kapott ezektől a „randiktól” az fix.

Általában meglehetősen elgyötörten kelt fel a monitor elől és persze kivétel nélkül zárórakor. Előfordult, hogy miatta meg is hosszabbították a nyitvatartást. Éjfél környékén vette hazafelé az irányt és soha nem metrópotlóval, kizárólag gyalog. Igaz nem tudom pontosan merre lakott, de bizonyosan nem a környéken. Lehet, hogy nem is volt otthona, amennyire különös lény még ez sem kizárt. Az elmúlt hónapokban viszont nem láttam. Mi lehet vele? Sokat gondolok rá. Elkezdett dolgozni? Bevezették náluk a netet? Elköltözött? Tényleg ufó és visszament a „hazájába”?

(egyperces, 2005.)