Délután ötre mutat a karórám kismutatója, mikor minden különösebb cél nélkül sétafikálok a Jókai utcában. Nem állítanám, hogy Budapest legvonzóbb területén járkálok, de valahogy mégis kedves a szívemnek.

Jól ismert üzletek mellett cammogok el, jobbra mobiltelefon-kereskedés, antikvárium, valami bárszerűség bárgyú arcokkal, autószerelő-műhely, balra egy háromcsillagos hotel, vagy már ezerszer megtettem ezt az utat. Rutinosan kerülgetem a városi ember egyik legádázabb ellenségét a kutyaszart, átlépek néhány olajfoltot, türelmesen megvárom a keskeny járdán, hogy az előttem kóricáló mamókát a húzogatós kocsijával az első adandó alkalommal ki tudjam kerülni. Csakhogy mielőtt erre sor kerülne balra sandítok és olyat látok, amelyen még én, a sokatlátott is ledöbbenek.

Egy bűnronda tacskó a dolgát végzi egy jobb sorsra érdemes Suzuki bal hátsó kerekére. Nem, nincs egyedül szerencsétlen mozgászavaros eb, két gazdija (vélhetően egy házaspár) eközben jóízűen heherészik, biztosan iszonyatosan vicces témák kerülnek terítékre. Mikor végzett a vizeléssel ez a kutyák Quasimodója, jelzi a tulajoknak, hogy ő bizony folytatná sétáját. Alighanem ő lehet otthon a család szemefénye, mert kívánságát zokszó nélkül teljesítik. A körmenet tovább halad, elöl az ötvenes, egyébként jólöltözött, egyáltalán nem deklasszált réteg benyomását keltő párocska, hátul a kiszolgált, a csúcson már túl lévő, hasát majdnem a földig eresztő házikedvenc. Alig poroszkál néhány métert a csapat, az öntörvényű félhulla megállással adja kísérői tudtára, hogy maradt még benne némi anyag. Akiket nem hozz ki a béketűrésből, hogy most egy Opel részesül hugymosásban. A hármas ezekután ismét felülkerekedik és eltűnik az Ó utcában…

(egyperces, 2005.)