Az egekbe küldte a vércukromat egy jómadár egy kvízműsor múlt heti epizódjában. Már a megjelenése sem csalogatott belőlem elő pozitív élményeket… Egészen 80-as évek-beli retró feeling lett úrrá rajtam, mikor szemügyre vettem kellemes kockás értelmiségi ingjét, a legendás Trapper-farmerre hajazó nacikát és az SZTK-géppuska okulárét.

A bemutatkozás után (kiderült, hogy valójában egy csinovnyik, persze ő nem így aposztrofálta önmagát), a szokásos csók a családnak-project keretében megsasolhattuk a kedves feleséget, a kedvesnek nem nevezhető gyerkőcöket és hogy a kispolgári miliő a csúcsra hágjon képviseltette magát egy sztereotip-külsejű anyós is. 

Aztán belecsapott a lecsóba, kis híján szó szerint, hiszen gasztronómiai kérdés került terítékre öt rongyért. Tudják, ez az a fázisa a műsornak, amikor még Mari néni, a piaci kofa is boldogan repíti a válaszát az éterbe, fitogtatván nem létező tudását. Nos: „Melyik egy öntet neve? Tizsziget, százsziget, ezersziget, ezeregysziget?” Komolytalan mondhatnánk, ám játékosunk mintegy hárompercnyi, mélyen szántó eszmefuttatás után nyögte ki, meglehetősen bizonytalanul… 

Talán rövidzárlat volt, hihetnénk, erre nem sokkal később jön az éppen aktuális feladvány: „Kije volt Hunyadi László Hunyadi Mátyásnak?”. Itt már nyoma sem volt a kezdeti lámpaláznak, jött is a felelet azon nyomban: „a nagyapja”. A konyhabajnok történész még ki is húzta magát, mosolygott és várta a helyes válaszok után felcsendülő muzsikát, de ekkor egy kecskeszakálas őrangyal a segítségére sietett. Ki tudja miért, hiszen a moderátor ilyenkor általában ménkű nagy haragra gerjed és hagyja a szerencsétlent elmenni egy átkozott vas nélkül. Talán megsajnálta, talán szánalmat érzett iránta, talán a lekiismerete nem hagyta volna, ha ország-világ előtt szénné égeti tudósunkat, talán nem akarta elengedni taxiravaló nélkül.

Ezt már sohasem tudhatjuk meg, viszont a maga entellektüel módján igyekezett lebeszélni erről a csacskaságról. Nem volt egyszerű, ugyanis a játékos a testbeszéd és a metakommunikáció boltjában is elefántként mozgott, nem vette a lapot és nem igazán értett a szimbólumok nyelvén. De a jóságos játékmester rájött, hogy itt már nem segít a virágnyelv és váltott, elkezdte barátunkat úgy kezelni, ahogyan a kereskedelmi médiumok és a politikusok általában kezelni szokták a fogyasztót. Ergo nyolcévesnek. „Hé Pistike ha azt most megjelölöd, amire azt gondolod, a fene nagy fejeddel, hogy jó, akkor kiesel”. Ez már hatott, mint a szódabikarbóna egy átivott éjszaka után és a professzor úr kvalifikálta magát a következő körbe. 

Két meglehetősen sima round után jön az elmaradhatatlan sportkérdés. Megfigyeltem: ezekben a műsorokban mindig gyatra válaszok jönnek erre a témára, mintha ez a műfaj a debilek privilégiuma lenne. Nem állítanám, hogy hozzátartozik az alapműveltséghez, hogy milyen nemzetiségű a Forma-1-ben száguldozó Fernando Alonso, de hogy ezt valaki logikai úton próbálja meg kitalálni, az a nagy papír… Ugyanis a lehetséges válaszok: olasz, spanyol, argentin vagy brazil… És ekkor ez a tudomány felkent papja elkezd okoskodni, csak beszél, csak beszél és csak beszél. És közben persze nem mondd semmit. És már megint elrabol újabb értékes perceket a stúdióban ülő játékosjelöltektől, akik már réges-régen megbánták még azt a pillanatot is, amikor kipattant az az ostobaság a kútfejükből, hogy a műsorra jelentkezzenek. „Bárcsak közönségnek jelentkeztem volna és akkor még egy kis zsebpénzt is bevágtam volna, így viszont ülök és izzadok az ötven fokban és még ezt a marhát is hallgatnom kell és a játékba kerülésre esélyem sincsen”-gondolja magában egy tisztességben megőszült baracskai férfi.

Szóval ez a név nagyon latinosan hangzik – okoskodik a milliomosjelölt. Ekkor már Vágónál is kezd elpattanni a húr. Talán akkor volt utoljára ennyire pipa, amikor egy szerencsétlen flótás nem tudta, hogy miből készül a sólet, a harmadik kérdésre. Kivételesen nem is engedte játékban az ürgét, hagyta, hogy diszkvalifikálja magát a versenyből. Szóval miután lefixálja, hogy latin, eszébe jut, hogy olyan spanyolos, igenám csakhogy a négy közül nemcsak a spanyolok beszélnek spanyolul. Határozott fejlődés a kezdeti nehézségekhez képest. Felezzük meg Vágó Úr – mondja ki a verdiktet, mintegy négy és fél perc vacillálás után. Szerencsemalaca ezúttal sem hagyja cserben, a számítógép a spanyolokat és az olaszokat köpi ki. Innentől kezdve pedig sima ügy. Csekélyke sütnivalójával zsebre is vághatja az egyáltalán nem megérdemelt száz lepedőjét. 

Történelmi vizekre visz vissza a hatodik kérdés. „Melyik királyunk uralkodott a mohácsi vész idején?” Ha a memóriám nem csal, ez általános iskola hatodik osztály. Meg is hőköltem egy cseppet, hogy erre a műsor középső fázisában kerül sor. Egy jó csatár ilyenkor köszöni szépen és kegyetlenül kihasználja a ziccert. Ez a kétballábas viszont oszt, szoroz, gyökötvon, mérlegel és a hosszas fejszámolás meghozza az eredményt: Ulászló a befutó.

A műsorvezető udvarias ember lévén megkérdezi: „megjelöljük?”. Mire megkapja a beleegyezést és látván, hogy ez egy menthetetlen figura, már nem próbál lebeszélni, eltéríteni, igaz már hazaküldeni sem akarja, mintha belefáradt volna az egészbe, a totális üresség lesz úrrá rajta. Mint egy ménkő rossz házasságban, amikor a felek éveken keresztül nyüstölik egymást, mire elérkeznek a bíróságra, már nem vált ki belőlük pozitív érzeteket a válás kimondása. Szóval a szpíker is valami hasonló pszichológiai jelenségen megy át. A válasz természetesen rossz, jön a szokásos „örülök, hogy megismerhettem”, ami most még annyira sem hat őszintének, mint egyébként és a műsor végét jelző csúnya hang is a totális nihil állapotában berreg, Úgy látszik már senki sem haragszik, már a játékosjelöltek is megbékéltek, már a hozzátartozók is elfogadták a helyzetet. Mindannyian egyetértenek, tizenöt perc hírnév mindenkinek kijár…

(egyperces, 2005.)