Találós kérdés: ki az a kortárs médiaszemélyiség kishazánkban, akinek interjúit csak egy nagy tégely nyugtatóval, egy üveg skót whiskey-vel és szülői felügyelettel ajánlott nézni? Na jó ez így nagyon tág (ahogy Jakupcsek Gabi mondaná egy témakörre, vetélkedőjében) ezért segítek: az illető nő és szőke, méghozzá a szó fizikai és átvitt értelmében egyaránt…

A Fókusz portréban az a szörnyű, hogy nem a benne szereplő meginterjúvolt alanyok teszik bűnrosszá, hanem a műsorvezetők totális felkészületlensége, nemtörődömsége és mondjuk ki nyíltan entellektüeljük béka ülepe alatti szintje. Vitray Tamás mondta, hogy ő a kérdései kilencven százalékára előre borítékolta a választ tévés beszélgetései során és ez egy, a szakmája iránt elkötelezett és alázattal közelítő médiagenyánál (copyright Csiszár Jenő) több mint elvárható.

Anikó művésznő vasárnap este azonban egyik ámulatából a másikba esett, szörnyülködött, megdöbbent, jajveszékelt, látszott dunsztja nincsen a témáról, ami egy profi közszereplőtől elfogadhatatlan. Egy, a családi erőszakról írt könyve apropóján behívott ex-rendőrnő mesélt el különböző bántalmazásokat, amelyeket még egyenruhásként illetve az adatgyűjtés során ismert meg. Palikné, mint egy újszülött, nem hitte el, hogy ebben az országban létezik ez a jelenség és ebben az volt a legszomorúbb, hogy nem szerepjátékról volt szó, amikor eljátszom a hülyét vendégem kedvéért, hogy ő mondhassa a magvas gondolatokat.

P-né M. A. ezek szerint nem olvas napilapokat (na jó, lehet, hogy a Blikket forgatja), heti sajtótermékeket (a Storyn kívül), életében nem látott dokumentumfilmeket e tárgykörben, ergo az ő kis szűk mesevilágában él és nem a rideg valóságban. Koronáját a teljesítményére akkor tette fel, amikor a szerencsétlen meghívott eddigi párkapcsolataiban és családi életében próbált meg vájkálni, tapintatosan megtudakolta, hogy esetleg vele is történt-e már valami hasonló, mint a könyvben szereplőkkel, illetve a kedves édesapa legyintette-e már meg az igen tisztelt édesanyát. Mintha ez olyan kérdés lenne, amire az emberek nagy nyilvánosság előtt igennel felelhetnének, de mivel médiamunkásunk kevéssé kreatív és a műsoridőt ki kell tölteni valahogy, hát feltette…

Hogy fokozódjon tovább a néző idegzsábája, nem volt rest kifejteni azon hipotézisét, hogy esetleg a családi bántalmazások szenvedő alanyai sem teljesen ártatlanok az őket ért sérelmekben, legitimálva ezzel a férfiak viselkedését. Eléggé épületes gondolkodásmód egy szociológia szakos egyetemistától, bár az oktatás jelenlegi színvonalát elnézve meglepőnek nem nevezhető… Főleg annak tükrében nem, hogy „hősünk” az egyik igényes magazinnak nemrégiben kifejtette, ő a hagyományos férfi-női szerepekben hisz, a férfinak kell hordania a nadrágot, míg a nő teremtse meg az otthon melegét, mosson, főzzön, takarítson. 

Őszőkesége, kenyéradó gazdái segítségével, immáron nyolc éve pusztítja az agysejteket és gyaníthatóan jó néhány esztendeig ebben nem is lesz változás. Maximum egy szülés parancsolhatja le a képernyőről, esküszöm régen szurkoltam ennyire annak, hogy sztárbébi szülessen. És akkor majd nézők milliói kérdezhetik fellélegezve – a boldog apuka védjegyévé vált elszólás átköltésével – hová tűnt Marsi Anikó?

(2005.)