Mindenki nagy örömére felsóhajthatunk, véget ért egy néhol megmosolyogtató jelenetekkel tarkított, a közbeszédet tematizáló folytatásos szappanopera, vagy ahogy magamban elneveztem: kutyakomédia. Igen tisztelt pártjaink, „államférfiaink” és „államnőink” féléves huzavonájára egyszer és mindenkorra pont került.

Régi vesszőparipám, hogy a politikát nem szabad annak felfogni, ami kilátszik belőle. Látni kell, hogy a politikus illetve az őt a harcmezőre küldő pártok semmi mást nem akarnak, mint az éppen aktuális választásokat megnyerni (jelen esetben a 2006-os országgyűlésit). Ezért kapva-kapnak minden egyes alkalmon, hogy a választópolgárt üzeneteikkel megcélozhassák és elmondhassák, hogy miért veszélyes a nemzetre nézve az ellenlábas tömb. Ennek a jól behatárolható játéknak lett áldozata a köztársasági-elnök-választás. Valahol sajnálatos, hiszen eddig legalább ezt az intézményt elkerülte a mindennapi politikai életet jellemző bulvár stílus, de mindig kiderül, hogy van lejjebb… 

Nézzük csak végig, hogy mik voltak a legszánalmasabb momentumai ennek a hat hónapos őrületnek. Kezdődött a nagyobbik kormánypárt által felvetett, mint lehetséges elnökjelöltként szóba jöhető nevekkel. Példának okáért a volt miniszterelnökkel, mint a pártok felett álló, konszenzusos, mindenki által tisztelt bölcs öregemberrel. Vagy az eddig semmilyen komoly tudományos eredményt el nem érő, ám a sajtóban csak világhírű történészprofesszorként aposztrofált bácsival. A másik oldal sem tétlenkedett, itt szimpátiaszavazásra kérték fel a hon lakosságát és mily’ meglepő, az ő jelöltjük nyert toronymagasan, a reprezentatívnak távolról sem nevezhető felmérésen. Közben a kormánypártok az ellenzékre és fordítva, sőt a kormánypártok egymásra is kígyót-békát, hideget-meleget, illetve felmenő ági rokonokat kiabáltak. 

A bohózat az elmúlt két napban hágott a tetőpontjára. A második legnagyobb frakció elsőként nem megy be a szavazási procedúrára, a kisebbik kománypárt prominensei átveszik, majd visszaadják a szavazócédulákat. Majd következnek az újabb gumicsontok, hogy ki kit alázott meg, ki hova szavazott át, kinek miért kellene visszalépnie. Míg végülis eljön az igazság pillanata és kihírdetik a győztest. Hogy fokozni lehessen még ezt az iszonyt az elnöki eskü hivatalos szövegét telefonok zord csörgése és üzenetjelző hangok csipogása töri meg. Talán még egy nyolcéves gyermek is pironkodik, ha az osztályteremben követi el ezt a figyelmetlenséget, az ország házában szerintem lassan már fel sem tűnik… 

Valamelyik okostojás azt állította, hogy az elnökválasztási mizéria csorbította a parlament tekintélyét. Bocsánat: mijét?

(2005.)