Megyek az egyik plázában és szokásomhoz híven nem nézek se jobbra, se balra, totál máshol járok agyilag. Megesik, hogy az ismerőseimet nem veszem észre, holott egy-két méterrel mennek el mellettem...

Tegnapelőtt történt, hogy császkálok és annyira nem vettem tudomást a külvilágról, hogy rázendítettem a Tankcsapda egyik dalára. Ha emlékezetem nem csal négy sort énekeltem: "Az ágyam baloldalán ébredek reggel; füstszürőhegyek, üvegtenger; mellettem fekszik az éjszakai vámpírom; beengedett, érvényes volt nála a vámpapírom."

Hogy nem csak magamban dudolásztam, azt az emberek megvető pillantásaiból érzékelhettem, egyébként nem tudom, hogy mekkora voluméval szólt az előadás. Ki mondta, hogy az ilyen cselekedet csak a kareoke bárok privilégiuma? Általában kötözni való bolondnak tartják, azt aki magában beszél vagy énekel. Én a magam részéről ezzel sem értek egyet. Igenis, nagyon jó "szócsatákat" lehet magaddal folytatni. Nem lehet mindig a kéznél egy minőségi vitapartner, akkor meg inkább elvállalom mind a két fél szerepét... Aki ismer tudja, a legkevésbé sem érdekel, hogy ki mit gondol rólam. Nem fogok csak azért leszokni a hóbortjaimról, hogy még Náncsi néninek is tetszek.

Talán egy hely van, ahol nem keltenék feltűnést. Tunéziában a helyiek mindig nótáznak és nem csak társaságban. Teljesen megszokott látvány, hogy egyedül bóklászó "énekeseket" látsz. Nem véletlenül érzem magamat közel hozzájuk...

(Lovebox, 2005)