Nemrégiben kórházba került a grószfater. Körülbelül fél kilométerre lakik tőlünk, mégis évente egyszer, a karácsonyi összejöveteleken szoktam látni. Ebből is látszik milyen hihetetlenül szoros kötelék fűzz minket egymáshoz...

Bár nem kenyerem a tradíciók követése, még én is illetlenségnek éreztem volna, ha nem látogatom meg. Erre leültet az ágyára és egy közönyös ember módjára megkérdezi: "Marcikám, mi van veled?" Sejtem, hogy egy cseppet sem érdekli, valami válaszszerűséget mímelek. A sok általánosság után, kiböki a sztenderd kérdését: "Hogy állsz a nősüléssel?" Ezt frankón mindig felteszi és mindig azt mondom: "hogy most nincs semmi komoly".

Kezdjem elmagyarázni egy vén trottynak, hogy a mai világ nem így működik? Hogy képtelen lennék, mindennap ugyanazt az arcot bámulni? Úgy élni, mint a szüleink és a nagyszüleink, elhintve a külvilágnak, hogy minden szép és jó a házasságban, közben gyűlölik egymást? Na, ezt már nem. Erre folytatja: "Lassan gyerek is kellene, mert különben túl öreg leszel hozzá. Tedd boldoggá a szüleidet."

Erre jót kacagok magamban. Hihihi. Azért csináljak gyereket, hogy a felmenők, játszhassák ostoba játékaikat a "játékbabával"? Nekem ezek annyira idegen gondolatok. Sokszor úgy érzem, hogy ufó vagyok, vagy legalábbis elcseréltek a szülészeten...

(Lovebox, 2005)