Egy haversráccal beszélgettem, hogy milyen temetést képzel el magának! És legnagyobb meglepetésemre meglehetősen hasonlóan vélekedünk erről a kérdésről.

Nos, az hogy ez a hagyományos keretek között menjen végbe, kizárt. Egy végső búcsúnak igenis tükröznie kell az illető személyiségét! Nem bírnám nézni, ahogy a sok hülye bárgyú pofát varr fel az arcára és őszinte részvétet ad, pedig nem is ismert. Más kérdés, hogy ezt már nem fogom nézni...

Nos: le minden szertartással, fekete színekkel, képmutató pappal, rideg temetővel! Inkább csapjanak egy óriási bulit az életben maradtak! Tehát el fogok különíteni egy bizonyos összeget, össze fogom írni a meghívandók névsorát és majd megbízok egy közeli barátot, hogy koordinálja az eseményeket. Persze elő fogom írni, hogy milyen zenéket játszhatnak a temetésnek álcázott partyn...

Ehhez azért ragaszkodok és ahhoz is, hogy életnagyságú képemet kirakják a kibérelt helyiség falára. Nem személyi kultuszról van szó, csak arról hogy azt az illúziót keltse, mintha ott lennék és én is ropnám a parketten... Annyira jó lenne, ha rámnéznének a már réges-régen elázott figurák és csak annyit mondanának: "tök jó, hogy ismerhettem ezt a faszt". Halálosan komolyan mondom, ennél nagyobb elismerés nem is kell...

(Lovebox, 2005)