Tegnap koncerten voltam és a címben jelzett együttest tekintettem meg. Soha nem láttam még őket élőben, igaz csak egy hónapja kerültem velük "közelebbi" kapcsolatba, egy barátom által kölcsönadott CD formájában. Ez a harmadik korongjuk, amely a Cserélnénk magunkkal névre hallgat.

Némileg ugyan problematikus lehetett volna, hogy az első két albumról is rengeteget játszottak, de nem csináltam ebből gondot. Ami meglepett, hogy elég sokan voltak, becslésem szerint körülbelül négyszázan préselődtek össze a Banális Közhelyben. Igaz mi B nélkül mondjuk. :))) Két pohár borral és egy kis pálesszal melegítettem, mámoros állapotba is kerültem a kezdésre. Természetesen nem hátul vagy oldalt húztam meg magamat, hanem belementem a jóba, a pogózás és egyéb nyalánkságok közepébe. Imádom az emberi állatságnak ezt a formáját. Persze be kell tartani a szabályokat, tudni kell, hogy kicsodán mekkorát szabad lökni és csak finoman. Tehát ütjük-vágjuk egymást, de mégis vigyázunk a másikra...

Az a jó az ilyen együttesekben, hogy szívből csinálják. Ők írják a dalokat, a zenét, ők veszik a hangszereket, a playbacket hírből sem ismerik, ők bulizzák ki maguknak a fellépési lehetőségeket... Alapdolgokról beszélünk, ám ha körbenézünk a magukat (mega)sztároknak nevező alakulatokon, nem annyira evidens...

Egyébként belőlük speciel lehetne sztárt csinálni. Mert jó zenét játszanak, érdekes és könnyen megjegyezhető a frontember, vannak slágereik, amelyeket lehetne nyomatni a rádiókban. De őszintén remélem, hogy soha nem lesz belőlük az. Mert a legtöbb bandát az elrontja és nagyképűvé teszi. Legjobb példa erre a Belga. Amely nagyon király volt addig, amíg csak az underground ismerte őket. Aztán a hírnevükkel egyenes arányban romlott a teljesítményük. Sajnos ez velejárója ennek a biznisznek.

Úgyhogy nem tudom mit kívánjak elevenholdéknak...

(Lovebox, 2005)