"Meddig él még ez a vén geci? Meddig kell még fizetni a szaros nyugdíját az én adómból?" Mondja egy totális tudatlanságban szenvedő ismerősöm a 95. születésnapját a napokban ünneplő Faludy Györgyre... Senki sem lehet próféta saját hazájában, mondhatnánk az üres közhelyt.

Ha beírjuk a nevét a Google.hu-ba 172 ezer találatot kapunk. Kötve hiszem, hogy bármely élő honfitársunk csak a felét is megközelítené... Elképesztő, de immár hetvenegy esztendeje, hogy elkezdte publikálni Francois Villon általa magyarított balladáit a Magyar Hírlapban. Sokszor nem is szöveghűen adta vissza a nagy francia költeményeit, ergo ezek önálló alkotásként is megállják a helyüket. Viszont arra nagyszerű ürügy volt, hogy politikai és társadalomkritikai üzeneteit a nagyközönséghez eljuttassa, mégha ilyen álruhában bujtatottan is. Hiába a Horthy-korszak nem díjazta különösebben az egyenes beszédet... Kötetben mindez először csak magánkiadásban jelenhetett meg. Az óriási sikert a háromezer eladott példányszám hűen tükrözi, nomeg az, hogy azóta 46 (!) kiadást élt meg!

1938-ban lelépett a számára forróvá vált talaj alól, különben minden bizonnyal egy kisnyilas golyója végezte volna be életét a Dunaparton. Nyolc évvel később visszatért és a kommunisták egy három esztendős recski "nyaralással" díjazták az országhoz való hűségét. A forradalom (amely persze akkor ellenforradalom volt) után London, Párizs és Toronto következett és szakmai elismerések tömkelege, csakhát nem magyarul alkotott. A Pokolbeli víg napjaimmal bizonyította, hogy nemcsak költő, ez műfaját tekintve tulajdonképpen napló.

A rendszerváltáskor hazatelepült, oda ahol addig egyik rendszer sem kényeztette el. Sokan csak lezsidózzák, mások röhögnek rajta, mert fiatal felesége van. Dehát ezen nem kell csodálkozni ez egy ilyen ország. Nem egyfelé húzunk, hanem mindenki másfelé. Míg itt jóakarói a nyugdíját róják fel, addig Torontoban utcát neveznek el róla...

(Lovebox, 2005)