A mi gyerekeinket (már akinek van) babusgatjuk, védjük a széltől, óvjuk a cukrosbácsitól, anyatigrisként nyújtunk segítséget, ha igazságtalanság éri. És rettentően kivagyunk, ha elkap egy vírust vagy megdagad az orcája a mumpsztól.

Aki látta tegnap a Gyerekkatonák című dokut az már tudja, igencsak szerencsés, hogy kölkének ezek a legnagyobb problémái. Persze, csak az aki nézte, mert abban is biztos vagyok, hogy lényegesen többen választották a Győzike-show nyújtotta szellemi leépülést.

A legóvatosabb becslések szerint is háromszázezer kiskorú harcos szolgál ma a legkülönfélébb hadseregekben. A legszomorúbb, hogy nem csak és kizárólag a gerillák és felkelők sorozzák be (néhol erőszakkal) őket, hanem bizony államok is. Hogy miért van rájuk szükség? Mert nem ismernek félelmet és gondolkodás nélkül végrehajtanak bármilyen parancsot. Agymosás kérdése az egész. Az egyik Sierra Leone-i kissrác abszolút bűntudatmentesen osztotta meg velünk élményeit. A még élő ellenség hasát felnyitották, kivették a szívét és a máját és azt megsütve tálalták a parancsnoknak. A legkedvesebb mulatságuk pedig az volt, hogy fogadásokat kötöttek, ha terhes nőket láttak, hogy fiút vagy lányt hord a szíve alatt. Miután tétjeiket megtették, következett a szikés hadművelet és máris választ kaphattak a kérdésükre. De ezek szélsőséges esetek, mert legtöbbször megelégedtek a kezek tőből való levágásával...

Ők volnának a hibásak? Nem hinném, sokkal inkább az, aki kihasználja szerencsétlen helyzetüket, naivságukat, tudatlanságukat, kábítószert fecskendez beléjük, akik így már valóban gyilkoló robotokká avanzsálnak. Ha valaki háborúban nő fel és szocializálódik, egész életét a harcban tölti, akkor később már hiába tör ki a béke, mert az ilyen emberek nem fogják találni a helyüket a megváltozott körülmények között. Esély sincsen a beilleszkedésükre. A probléma tehát egy ördögi kört generál és újratermelődik.

A szakértők nem derűlátóak azzal kapcsolatban, hogy mikor tűnik el a Föld színéről ez a gyalázatos intézmény. A gyermekmunkáról és prostitúcióról már nem is beszélve. Mi mit tehetünk ez ellen? Maximum annyit, hogy beszélünk róla és napirenden tartjuk a kérdéskört. Így talán egyszer majd megváltoznak a dolgok. De azt biztosan nem fogjuk megélni...

(Lovebox, 2005)