Kiszálltunk a kocsiból és belenéztünk a magyar valóságba... Azóta rémálmaink vannak...

„Amilyen az egészségügy, olyan az ország.” „Amilyen a focink, olyan a társadalmunk.” Csak két, önkényesen kiragadott példa azon véleménytengerből, amellyel jellemezni szokták a közállapotokat. A napokban sikeresen találtam egy eddig sehol sem hangoztatott zsinórmértéket: a BKV 123-as járatát...

A helyszín Erzsébet és Soroksár határa, délelőtt 10 körül, plusz 70 fokkal és 150 százalékos páratartalommal elegyítve. Egy Nemzeti Sporttal a kezemben flangálok, elolvasok egy cikket, kettőt, hármat... A nyomorult kilohuszonhárom pedig sehol, alighanem tentikézik valahol a hűvösben. Az idegek pattanásig feszültek, az utazni vágyó tömeg pedig egyre terebélyesedik. Jellemzően „hatvan és a halál közt” nyanyákkal. Azért csak velük, mert ilyen korosztályú férfi hiánycikk errefelé, korábban elviszi őket egy kellemes infarktus.

Fél óra faszlóbálás után (mialatt három járatnak kellett volna befutnia) egy nyugdíjas felkiált: „Itt a busz” - célozva kedvencünkre... Persze az 59-es viharzik el, aminek történetesen itt nincsen megállóhelye. Félhangosan benyögöm: „A kurva anyádat, nem látod, hogy ez nem csuklós?” Nyugtatóként hatodszor végigböngészem, hogy Graham Poll csak a harmadik sárga lapja után állított ki egy horvátot, hogy Ronaldo duci, hogy Victoria Beckhamet testőrhad kíséri... 50 minuta lepergése után befut a kék szörny, a sofőr pedig angyali nyugalommal vezeti a heringes dobozra hajazó járművet. Öttel haladunk a Határ út felé, mert az ostobája nem lép rá a gázra. Ülőhely persze nincs, a mellettem kapaszkodó nő honaljkutyája majdnem a pofámban landol. Jobb híján fogadásokat kötök magammal, hogy melyik ellenkező nemű rendelkezik ilyen háziállattal. Jelentem alássan, körülbelül tízből hetet véltem arányaiban felfedezni. A maradék nagy részének is volt valami hiányossága, bajusz vagy kézszőr formájában.

A bűz azonban az esztétikai látványnál is kevésbé elviselhető. Amolyan öregszag. Tabuként kezeljük, ám attól még tény, hogy az idős egyedek nem igazán igényességükről híresek. Beérik heti egy zuhanyzással (jó esetben). Magánügy lenne, ha a saját lakását pumpálná tele bűzmirigyeivel, így azonban az én kontómra (is) megy a dolog. A hátralévő időben még el kell viselni néhány poroszkálót, ahogy a botjával, le- vagy felszerencsétlenkedik, a húszperces menetidőt végül 35 alatt sikerül abszolválni.

A tökéletes utazáshoz azonban egy kelléket mérhetetlenül hiányoltam: Bundesliga-sérós, karszalagos jegyvizsgálókat, NDK-szandállal... Azért egy pozitívum mindenképpen van: Aba Botond az év végén most is megkapja hűen megszolgált 25 millás prémiumát, hiszen a tervezett 550 milliárdos hiány helyett a bennfentesek szerint csak 520-at prezentál a cég...

Akár egy nagy hírű szociológusként levonhatom a végső konklúziót: a magyar ember öreg, ápolatlan, szőrös, büdös, pontatlan. Az országimázs-építőknek pedig bőszen ajánlom: felejtsük már el a Gulasch-Hortobágy-Halászbástya-szentháromságot, hadd mártózzanak meg a derék külföldiek a városi tömegközlekedésben...

(Magyar Virtus, 2006. június)