4 földrész 11 nemzetének 11 rendezője a 9/11-ről, 11-szer 11 percben, szubjektíven.

A történelmet megváltoztató New York-i és washingtoni terrortámadásokat követően európai producerek egy csoportja elérkezettnek látta az időt, hogy őszintén beszéljünk a tragikus 9/11-es eseményekről. Nem leegyszerűsítve, fekete-fehéren, a világot jókra és gonoszokra felosztva, hanem a probléma komplex valóságában. Céljuk eléréséhez tizenegy különböző etnikumú, kulturális hátterű, bőrszínű, vallású és nemű filmest kértek fel, hogy mindenki mesélje el a maga történetét az ominózus sorsfordító nappal kapcsolatosan. Nem elsősorban az áldozatok előtti tisztelgés volt a vezérfonal, sokkal inkább a háttér, az esemény globális hatása. 

Egy ilyen jellegű vállalkozás velejárója, hogy minden alkotó töményen és informatívan próbálja kihasználni a nyúlfarknyi idő nyújtotta kereteket, rengeteg üzenettel, lokális problémákra, háborúkra, feszültségekre, igazságtalanságokra való utalásokkal. Így a nézőnek szinte ideje sem marad végiggondolnia a látottakat, máris kapja a következő tizenegy percnyi dózist. A 110901-Szeptember 11 című film paradox módon nem Bin Ladenék gyáva tettéről szól, ez inkább csak a váz, ürügyet szolgáltatva a rendezőknek, hogy az őket valóban feszítő történeteket mesélhessenek el, olyan széles nyilvánosságnak, amelyről eddig csak álmodozhattak munkásságuk folyamán (na jó, néhányan már eddig sem voltak ismeretlenek a moziba járó, egyre szűkülő populáció számára). 

Disszonensként hathat, hogy a legnagyobb amerikai tragédiát, a közel tucatnyi filmszakember zöme az Egyesült Államok külpolitikájának bírálatára használja fel. Ez azonban csak elsőre meglepő, hiszen ha jobban végiggondoljuk, a Föld egyetlen szuperhatalma éppen olyan „szent” háborúkat folytat (a nyugati civilizáció és a nagytőke nevében) széles e világban, mint néhány őrült az afganisztáni (pakisztáni?) barlangjából. Ez magyarázatot adhat, hogy a produkció miért francia-angol gyártásban született meg. Hollywoodi pénzemberek gyomrát bizonyára megfeküdte volna egy Amerika-kritikus forgatókönyv… 

A tizenegy alkotás között találkozhatunk néhány mesterművel is. A személyes kedvenceim az eddig kevéssé ismert iráni Samira Makhmalbaf bűbájos sztorija egy afgán menekültek lakta iráni táborból és egy mellbevágó szösszenet a japán Shohei Imamura celluloidjáról, amely egy második világháború során megkergült, önmagát kígyónak képzelő katonáról mesél. Ám mindegyik „színben” van nézni és gondolkodni való. A francia Claude Lelouch megható és romantikus drámája (egy süketnéma írónőről), Sean Penn brutális története (egy felesége elvesztésébe belenyugodni képtelen amerikai kispolgárról) és az angol Ken Loach munkája (egy Nagy-Britanniában élő chilei emigránsról) is kisfogástalan mestermű. Ám a többi epizódot sem hagyjuk ki, hiszen találkozhatunk a sebrenicai népirtás áldozatainak feleségeivel (Danis Tanovic), egy szokásos tel-avivi merényletről tudósító médiamunkással (Amos Gitai), a New Yorkban élő pakisztáni diaszpórával (Mira Nair), egy, az 1983-as libanoni háborúban meghalt amerikai katona szellemével (Youssef Chahine), illetve Burkina Faso-ban Osama Bin Ladent üldöző gyerkőcökkel. Talán csak, a már bizonyított mexikói Alejandro Inárritu lóg ki a sorból, hiszen ő nem történetet mondd el, sokkal inkább egy képzőművészeti alkotást tár elénk, egy videóinstallációt. 

Egy szó, mint száz, a filmet látni kell, mert többek leszünk általa. A sok nézőpont lehetőséget nyújt, hogy a felszínes tudásunkat gyarapítsuk, amely persze sohasem lehet teljes. Hiszen mindenkinek van egy története szeptember 11-ről… 

(a cikkhez az MTV augusztus 25-i késő esti műsora szolgáltatott apropót)

(Magyar Virtus, 2006. augusztus 28.