Mr. Lepkevadász, az ismeretlen önkritika, avagy egy nemlétező sportág Magyarországon.

Nézem a felhevült, gyöngyöző homlokú, reménykedő honfiakat, honleányokat a képernyőn és deja vu-m van. Mintha ismerős volna a zászlóerdő, a „Hajrá magyarok” skandálás, a tömeg. Igen, láttam már őket, csak akkor másfél vagy inkább kétmillióan voltak és nem a Szusza Feri bácsiról elnevezett stadionban tömörültek, hanem a Kossuth téren. Ugyanaz a gyermeki naivság, a dicső jövő illúziója tölti el piros-fehér-zöld lelküket. Kell a közösségi élmény, a saját magam definiálása. Szólítson harcba akár a Vezér, legyen szó orkánnal megspékelt légiparádéról vagy labdarúgásnak álcázott bénázásról teljesen mindegy, lényeg hogy megmutatkozzunk együtt, kinyilvánítsuk: ezek vagyunk mi és aki nincs itt, az nincs velünk. 

Némi PR tevékenység szükséges mindössze (plusz egy barátságos meccsen elért véletlenszerű győzelem) és a nyáj elhiszi, hogy van remény. Hiszen a csorda amnéziás. A fénysebesség gyorsaságával törlődik ki emlékezetéből a magyar bajnokság nyugdíjasotthonra hajazó tempója, külföldön a cserepadon és a lelátón emlékezeteset nyújtó vérprofijaink szelleme, az évtizedeke lózungokat hajtogató szakmai analfabéták gyomorforgató látványa. Szó nélkül leperkálják a súlyos Mátyás királyokban mérhető zsugát, hogy aztán néhány órával később örök meccsrejárási tilalmat fogadjanak, amelyet a fenti súlyos betegségből vezérelve sec-pec elfelejtenek. 

Persze egy olyan országban, ahol az államháztartási hiány felelősei irányítják az államháztartási hiány rendbetételének munkálatait, ahol két választási vereség után pozícióban lehet maradni, ahol áldozatokat követelő tömegrendezvény felelőseit cinikus módon még csak nem is keresik, ne csodálkozzunk, hogy más kudarcoknak sincsen gazdája. Büntetlenül lehet esztendők hosszú sora óta potyagólokat lepkézni, a „csak meg ne sérüljek” égisze alatt alibizni, edzőképző főatyaúristennek ámokfutni… Nem kétséges: a birkapopuláció birkatürelmű. Nem lázong, csak magában forradalmár. Nem cselekszik, csak megjelenik ha szólítják némi statisztáláshoz. Az őket irányítók pedig sátáni kacajjal veszik tudomásul kiváltságos helyzetüket… 

A nagyokosok állandóan évszámokkal magyarázzák a sorsfordító eseményeket: 1954, 1969, 1986… Nem tehetek róla, nekem valahogy az a nyamvadt 1984 rémlik fel először…

(Magyar Virtus, 2006. szeptember 6.)