Érzékeny boszorka, kifütyült szabadságharcos, grandiózus vásári komédia az Erzsébet-híd lábánál. Így ünnepel a nemzet, ha magyar.

És akkor Pintér Károlyné, nevét meghallván elkezdte élete nagy alakítását. Méltán elfeledett hírét kívánta nem megérdemelt magasságokba emelni. Felpattant, mint egy nikkelbolha és a dél-amerikai lajhárok megfontolt járásával igyekezett, a ki tudja, hogy miért kapott állami kitüntetését átvenni. Imádkoztunk, hogy a bizonytalan teherbírású sétapálcája bírja a kiképzést és belátható időn belül megérkezzen a díszes okmányhoz (ez mintegy fertályórányi intervallum alatt sikerült is). A Madár államfővel elcsattant jattolás után, Böszme kormányfő volt terítéken. A nyakigláb nyújtotta is mancsait, mire a ráncos kéz is útnak indult. A becsapódás előtt egy századmásodperccel, a viseltes tenyér visszavonulót fújt. A feszültség tapintható volt a levegőben, majd a pillanatnyi döbbenet után, vastapssal honorálta a hazafias publikum, a merész hőstettet. A nagyi pillanatokon belül népmesei figurává lépett elő, fotói a címlapokon landoltak. Pedig cselekedetével mindössze tiltakozni kívánt Ferkó Szovjetunió-beli tanulmányai ellen... Biztos válságban van a térképipar, de Pécs városát hosszas keresgélés után sem leltem az exbirodalom területén...

Az attak után cirka egy nappal, az immáron Ötvenhatosok terére keresztelt, a központi megemlékezéseknek otthont adó zuglói helyszínen kapta meg a szót az egykori halálraítélt, Bocskai T. József. Ritka szép, az érzelmekre ható, mégis racionális beszéd volt. Olyan szónoklat, amelytől méltán eredhet meg a jó érzésű ember könnye. Az egykori harcos, az 56-ban tapasztalt összefogásról beszélt, ahol mindenki szabad akart lenni és levetni a szovjet igát. Nem számított az egyén társadalmi pozíciója, anyagi helyzete, etnikuma (magyarok, cigányok, zsidók, németek kart-karba öltve tevékenykedtek), kizárólag a cél érdekében kifejtett tevékenység. Elvetett minden árukapcsolást az ötven évvel ezelőtti és a jelen szituáció között, valamint reményét fejezte ki, hogy egyszer talán közösen emlékezik meg a társadalom. Egyben szomorúságának adott hangot, hogy ezt szinte bizonyosan nem fogja megélni.

Békeidőben akár katarzist is okozhatott volna retorikájával, azonban szavait a már jól ismert csürhe állandó szitkozódása, sípolása, a „szelíd motorosok” tuningolása és heveny hazaárulózása zavarta meg, csaknem lehetetlenné téve az ünnepség lebonyolítását. Az agyatlan barmoknak mit sem számított, hogy a megemlékezők között van a kilencven felett járó Kosáry Domokos, Király Béla, valamint a kizárólag ezért hazalátogató Kopácsi Sándor özvegye, illetve Gimes Miklós akkori párja. Nem, kérem itt nincsen semmilyen erkölcsi gát, az állatok végtelenített magnószalag formájában fröcskölik gyűlöletüket a főhajtásukat kifejezni igyekvők felé. Persze, nem vagyok naiv. Tisztában vagyok vele, hogy a fenti nevek az égvilágon semmit nem mondanak a vérgőzös skandálóknak, miképpen Bibó István, Donáth László, Losonczy Géza, Maléter Pál, Vásárhelyi Miklós személye is kész rejtély előttük...

Magyarország így emlékezett történelme egyik legfontosabb eseményének jubileumi évfordulójára... A két ceremónia gyönyörűen keretbe foglalta a fejekben jelenlévő mérhetetlen zűrzavart. A megvetendő hisztérikát éljenzik, a valódi hősöket megalázzák. A hivatalos ünnepségsorozat záróakkordjaként, a pesti ifjúság kiváló díszpintyei vállalták magukra a mázsás terhet és mivel Törőcsik és Garas sztrájkol, nekik kellet újrajátszani a fél évszázaddal ezelőtti eseményeket. Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere. Barikád, Molotov-koktél, építési törmelék, féltégla, lyukas zászló, látszott hogy a kellékes, szakmája kiválósága. A rendező azonban, érthetetlen művészi perverziótól vezérelve, a jelen Budapestjére adoptálta forgatókönyvét. Olyan, a mai kor számára értelmezhetetlen szavakat adott színészei szájába, mint: AVH, mocskos kommunisták, gyilkosok, vesszen a kormány, amnesztiát a politikai foglyoknak, stb. Rákosi, Gerő, Péter Gábor és Vida vérbíró kollektíve végez önkielégítést sírjában, azon örömüknek tanújeléül, hogy „nagyságuk” hírnevét nem kezdte ki a történelem vasfoga és áttételesen részesei lehetnek e szürreális előadásnak.

Az idősíkok és a szerepek keveredését mi sem bizonyítja jobban, hogy a karhatalom nem ad sortüzet, csak gumilövedékekkel próbál oszlatni, míg tankot a „felkelők” vetnek be. A méltán népszerű Tini Nindzsa Teknőcökön szocializálódott zsenge tehetségek élnek a tág művészi szabadsággal, hiszen a direktor úr nem köti meg a kezüket, életszagú kreativitást és improvizációt követel. A befejezést azonban fenemód elcseszték, fakadhatna ki belőlem a mély bugyraimban őrzött Molnár Gál Péter. Semmi ellenállás, semmi hősiesség, csak nyúlcipő és összehugyozott nadrág. Hajnalra végett ér a monstre, többfelvonásos, szerte a világon élőben közvetített tragikomédia...

Olyan ingerek, impulzusok érték a magamfajtát, hogy még nem tudom teljesen eldönteni, álmodtam-é a vázolt szituációkat vagy ténylegesen megtörténtek. Az egész absztraktabb, mint egy Picasso műremek. Ha így volt, akkor meg kell követnem az összes, megtorlásoknak áldozatul esett mártírt. Ég az arcomon a bőr, hogy nem tudtunk össznépien leborulni a sírjaik előtt. Talán majd a centenáriumi évfordulón...

(Magyar Virtus, 2006. október 24.)