Ötvenhat egyéni értelmezése…

Fél évszázada történt, hogy a reménykedő és egyben szkeptikus Budapest lakóit, lánctalpasok robogása verte fel vasárnapi álmából. A Moszkvában eldöntetett verdikt végrehajtásra került, a forradalom elbukott. Egy olyan népfelkelés lett legyalázva, amely spontán módon szerveződött jogos és nem is túl merész igényekkel, de a magyar emberre oly’ jellemző csillapíthatatlan étvággyá változván, önmagára mondta ki a halálos ítéletet. 

Az átlagpolgárnak fingja sincsen 56-ról. Nagy Imre, meg a ruszki tankok, kábé ennyi az össztudás, amit sikerült felhalmozni. Hiába tizenhat évnyi fáradozás, az egyszerű embert hidegen hagyja e szellemi örökség. Akit véletlenül mégis foglalkoztatna a téma, az beleütközik a pátoszba, az egészet belengő romantikus lila ködbe. A bírálat, a differenciált gondolkodás, kíméletlenül maga után vonja a hazaárulás divatos vádját. Az eseményekhez való tisztánlátó viszonyulást senki sem segíti. Mit várhatunk ott, ahol az önmagát erkölcsi zsinórmértékként beállító köztársasági elnök is, hetet-havat összehord. Olyan túlzásokra ragadtatja magát, hogy 56’ roppantotta meg a Szovjetunió gerincét, illetve egyenes következménye volt 1989 és a szocialista világrend vége.

A fityfenét, a szürreális állításokhoz képest kicsike pont volt a történelemben, amit olyan sebességgel felejtettek el idehaza és külföldön egyaránt, mint a huzat. A derék ragadozó madár azt sem rest kifejteni, hogy a forradalom egy és oszthatatlan, kizárólag egyetlen értelmezés létezik. Mintha, nem hatszáz szervezet ötezer követelése, a naponta változó kormányok, a munkástanácsok, a nemzetőrségek, a forradalmi bizottmányok, az egyetemisták, az önjelölt és tényleges helyi vezetők, az ortodox és reformkommunisták, a szélsőbaltól a szélsőjobbig megtalálható spektrum, a fiatal felkelők, a lincselő csőcselék, a sortüzek, a Kreml együttesen tennék egésszé ezt a hihetetlenül bonyolult és kaotikusnak tűnő cselekménysort…

Éppen ez volt a bökkenő, mindenki mást akart, csekély volt a szervezettség, hamvaiban nem láttunk igazi vezéregyéniséget. Nagy Imrét elfogadta volna a hon, ám képtelen volt felfogni, hogy mi zajlik körülötte. Mire eszmélt, már a kutya nem volt rá kíváncsi. Korunkban igazi mártírként tisztelik, pedig harmatos politikusként funkcionált. Ha államférfiúi kvalitásai lettek volna, nem tököl, és akár már 23-án a szervezkedés élére áll, Moszkva számára is még elfogadható kompromisszumokkal rukkol elő, mederben tartja az eseményeket. Mivel szerencsétlenkedett, az utca irányított, az utcának pedig nincsen realitás-, pláne politikai érzéke. A felkelők vérszemet kaptak, amivel saját maguk sírját ásták meg. A hidegháború kellős közepén, a Birodalom nem engedhette el egyik gyöngyszemét, hogy a renegát állam, határához hozza a kapitalizmust… 

Tipikusan magyar és kudarcra ítélt forradalom volt. Történelmünkben mindenki hőst akar játszani, a Deák Ferenceket játszi könnyedséggel félresöprik. Oly’ könnyű megfogni a fegyvert, a kézigránátot, a Molotov-koktélt, viszont a gondolkodás és a megoldás keresése lényegesen nehézkesebb. Hagyjuk, hogy elöntsön a düh, hogy ökölbe szoruljon a kéz, képtelenek vagyunk parancsolni indulatainknak. Hiába, lúzer nép vagyunk. Született vesztesek… Aki könnyedén megbocsájt, ha betömik a száját étellel, ha a segge alá raknak privlégiumokat. Ferenc Jóska és Csermanek Jancsi is egészen jól elkormányozott a vérfürdőjét követően. A konszolidáció alapja nem a terror. Életszínvonal-emelésért cserébe a társadalom hajlandó magára amnéziát erőltetni. Számomra ez is tanulság, és nem csak a hagymázas történelemmagyarázók által elmondottak. Helyre kell tenni magunkban 56-ot, de ehhez kíméletlen kibeszélés szükségeltetik és nem az állandó szarrágás. 

A mai nap az emlékezésé és a néma főhajtásé kell, hogy legyen, a holnap az illúziók leszámolásáé…

(Magyar Virtus, 2006. november 4.)