Hű lenyomata az ország morális állapotának, hogy Moldova György lassan százezer eladott példánnyal büszkélkedhet, Kádár Jánosról készült fércművéből. Tudományos munkának nevezni súlyos sértés lenne a történészszakmának, talán a velejéig hamis illúziók életben tartására alkalmas firkálmány lehetne a legpontosabb definíció. 

Személy szerint utálom a nosztalgiázást. Ezzel, a sokak által űzött tevékenységgel saját magát csapja be a tudatlan, hiszen kimazsolázza múltbéli élete kellemes pontjait, míg a bosszúságot okozó dolgok a köd homályába vesznek, illetve megszépíti őket a kollektív emlékezet. 

Az persze még tolerálható, hogy néhány tízezer forintból vegetáló kisnyugdíjasok kapaszkodnak valamibe, hogy saját nyomorúságukat valahogyan átvészeljék, az sem problematikus, ha az ipari méretekben publikáló proliíró meggyőződésből vagy üzleti érdekből telekürtöli az összes létező sajtófelületet. Az viszont elégtelen bizonyítvány a jelen médiagenyáinak szakmai alkalmasságáról, hogy képtelenek észérvekkel, fekete-fehér adatokkal sarokba szorítani az ámokfutót. 

Amíg szuszogó Bozzi urak gyakorolják a negyedik hatalmi ágat, addig minőségi változások aligha állnak be az ügyben. A szabadságjogokat jelölik meg az új világrend egyetlen vívmányának, amivel persze nem mennek túl sokra, hiszen felelet gyanánt kapásból jön a szokásos Moldova-közhely (lefordítva a saját egyszerű nyelvére): mindenkinek joga van éhenhalni és a híd alatt éjszakázni. Ekkor néma csönd honol a stúdióra, a szpíker meghajol a tollnok „érvei” hallatán. 

Zsenge életem folyamán megmosolyogtam ezeket a demagógiákat, mert vallom: bármely szabadság, szerény életszínvonallal sokszorta többet ér, mint zsarnokság létbiztonsággal. Ráadásul erről szó sincsen. Az állítólag kiszipolyozott lakosság fogyasztása felfelé ívelő tendenciát mutat, minden évben egyre többet vásárol új építésű lakásból, személyautóból, mobiltelefonból, számítógépből, tartós fogyasztási cikkekből, etc. De élelmiszerre is többet költünk, mint bármikor. Persze az emberi elme már csak olyan, hogy mindig többet akar, és hajlamos úgy érezni, hogy fokozatosan rosszabbul él. Az ilyen károgóknak javaslom, vessék össze, mondjuk az öt évvel ezelőtti helyzetüket, mit birtokoltak akkor, és most. 

Kádár országlásának máig ható, kiheverhetetlen következményei vannak. A szabályok be nem tartása, az adómegkerülés, a hivatalokkal, a rendőrséggel szembeni negatív attitűd, a közvagyon pazarlása, a politikusok kiskirályként való uralkodása, a költségvetés elszaladása, mind ennek a korhadt rendszernek a folyományai, miképpen az is, hogy soha semminek nincsen felelőse. Kölcsönökből hangyafasznyi életszínvonalat biztosítani, majd az országot államcsőd közeli állapotba juttatni nem nagy kunszt. Valami nagyon nincsen rendben, ha az emberek e bűnök legfőbb felelősét, történelmünk egyik legnagyobb államférfiújaként tartják számon. 

El kellene már temetni Kádár Jánost, el kellene már temetni Moldova Györgyöt…

(Blogter, 2007. február 3.)