A Marketing Centrum közelmúltban publikált kutatásában arra kereste a választ, hogy milyen kép él a 18 évnél idősebbek körében az 1956-os forradalomról. Az eredmény természetesen lesújtó, totális érdektelenség és tudatlanság jellemzi az átlagmagyar attitűdjét, az ötven évvel ezelőtti eseményekhez.

A túlnyomó többség Kádár és Nagy Imre szerepét egyformán pozitívnak ítéli meg, ami már önmagában nonszensz, hiszen egymással merőben ellentétes alternatívát kínált fel megoldásnak a két történelmi figura. Totális katyvasz mozog a fejekben a szabadságharc céljait illetően is. Majdnem minden második koponya szerint, a Trianon előtti határok helyreállítása szerepelt a követelések listáján, de nem elhanyagolhatóan arányban hiszik azt, hogy a NATO-csatlakozás, illetve a Habsburgok visszajövetelét is 56’ zászlajára tűzték. A XX. század magyar történelmének talán legfontosabb fejezete egyáltalán nem téma a családok életében, mindössze 4 százalék válaszolt úgy, hogy rendszeresen szóba kerül az otthoni beszélgetések folyamán. A korabeli főszereplők közül, a felmérésben résztvevők zöme csak a már említett két vezetőt ismeri, míg Angyal István, Tóth Ilona, vagy Mansfeld Péter neve a szoborállítások és játékfilmek dacára ismeretlenül cseng. 

Hamarosan újabb ünnepet ül az ország, és bár empirikus adatok nem állnak rendelkezésre, feltételezhető, hogy március 15-ével kapcsolatosan még nagyobb sötétség kóvályog a buksikban. Valószínűleg a szónokok elmondják majd a jelen korra aktualizált, pártpolitikától fröcsögő üzeneteiket, az emberkék tátott szájjal ezeket meghallgatják, majd mindenki kellemesen felspannolt, hiszterizált állapotban mehet Isten hírével, amerre lát. Hogy Petőfire, Görgeyre, Bemre, Batthyányra egy fia szót nem vesztegetnek majd a jeles kommunikátorok, azt igen nagy tétben lemerném fogadni az oddsmesternél. 

Jogosan merülhet fel, hogy szükség van-e ünnepekre, hiszen fő reszortjukat, a méltó megemlékezés funkciójukat már régen elvesztették. A társadalom többsége pusztán örül a hosszú hétvégének, nagyjából ebben ki is merül a viszonyulása 1848-hoz. Jó zsírosan megterített ebédlőasztal kell néki, meg a TESCO-ban kiturkált filléres DVD, ebben áll a boldogsága receptje, oszt’ jónapot. Az a javallatom, hogy bizonyos időközönkénti piros betűs munkaszüneti napok váltsák fel a jelenlegi struktúrát. Így mindenki jól jár, a feldolgozatlan múlt pedig húzhat a szemétdombra…

(Blogter, 2007. március 9.)