Fontosnak tartom az információk saját kézből való begyűjtését, ezért Március 15-i barangolásom záróakkordjaként a Múzeum-kerthez igyekeztem, ahová a Kossuth tériek stílszerűen 18.48-ra hirdettek összeröffenést. Ekkor még csak sejthettem, hogy nem feltétlenül pacifista találkozóról lesz szó, hiszen a kuruc.info-n „szabadfoglalkozásként” definiálták a megmozdulást.

2-300 gojmotoros bőgette vasparipáját, ez adta meg a felhívást a keringőre (hogy később hová tűntek az számomra rejtély). Egy kihangosított kocsiból a szpíker tudatta az egybegyűltekkel, hogy elfogták Budaházy Györgyöt, akit az Aradi utcában tartanak fogva és ki kellene szabadítani. Egy másik mondatában pedig a Hősök terére invitálta az összesereglett (becslésem szerint körülbelül ötezer főnyi) radikálisokat, szóval teljesen bizonytalanul indult meg a tömeg a Deák tér irányába, hogy aztán rákanyarodjon az Andrássy útra. 

A vonulás közben felhangoztak a jól ismert slágerek: „Búcsú buli, táncolj Feri”, „Gyurcsány takarodj”, „Vesszen Trianon”, és szokásos társai. Amennyire ezt egy szubjektív megfigyelő fel tudja mérni, azt kell, hogy mondjam: a tüntetők többsége a 18-25-ös korosztályból került ki, ezúttal az antiszemita jelszavakat száműzték a retorikájukból, láthatólag semmi közük sincsen a Fideszhez, és nem volt bennük igazi indulat, látszott: a buli, a közösségi élmény megszerzése a cél, megspékelve némi szalonspiccel… 

A menetet fél nyolc tájban az Oktogon és a Terror Háza közé felhúzott rendőrsorfal állította meg. Itt a tanácstalanság lett úrrá, a nem túlságosan tettrekész jobboldaliak várakozó álláspontra helyezkedtek, provokáljanak-e közelharcot vagy sem. Mintegy tucatnyi főből álló elszántabb brigád (a hatósági közegtől 3-4 méterre) a földre csücsült, jelezvén, hogy nem hajlandóak egy tapodtat sem mozdulni. Egy furfangos, autóból ácsolt mobil színpadról Debil (Dobrovics József), később Gonda László intézett szózatot. Előbbi békés hangnemet ütött meg, kissé naivan átállásra szólította fel a zsarukat, lévén, hogy a mostani politikai elitet nem érdemes megvédeniük. Utóbbi már „forradalmibb” volt, egy papirost lebegtetett, melyen Gergényi elutasította a Kossuth-szoborhoz kért területfoglalási engedélyt. Dörgedelmében a főkapitányt öt hónapja ideiglenesen hazánkban állomásozó egyénként bélyegezte meg, mellyel a nap legviccesebb bemondását produkálta, a harsány reakciók tanulsága szerint. 

Az óramutató éppen elütötte a nyolcat, amikor megkezdődött az oszlatás. A tömeget három felé szorították, én a Körútra kerültem, az Oktogon és a Blaha közötti szakaszra. Megízlelhettem a frissen beszerzett paprika-spray jótékony hatását, mely az orrlukat remekül tisztítja… Egy kis kergetőzés volt csupán, semmi extra. A jól felépített taktika gyümölcsözött, az ellenállók csapatait felmorzsolták, apró csoportokra szakították, így nem állhattak össze egységes „sereggé”. Az események olyan gyorsan követték egymást, hogy az intézkedés megindulását követő huszadik percben nagyjából helyreállt a körúti tömegközlekedés. 

Bizonyára sokaknak csak az undor érzése marad meg a tojásdobálós, sípolós, füttyögős nemzeti ünnepből, személyem inkább a pozitív jelekre összpontosítana. A rendőrség korrekt, európai módon, hideg fejjel tette a dolgát, míg az ellenállók nem okoztak a kelleténél nagyobb károkat, ezúttal a személygépkocsikat legalább békén hagyták. Október 23-a után már ez is bizakodásra adhat okot…

(Blogter, 2007. március 16.)