A post címével azonos néven futó, egészen tűrhető iráni mozit vetített tegnap a királyi 1-es, természetesen lehetetlen időpontban, amikor már csak az alvajárók és az éjjeliőrök nem húzzák a lóbőrt.

Majid Majidi filmje az afgán menekültek keserves iráni fogadtatását meséli el, két tinédzser be nem teljesült szerelmének szemüvegén keresztül (hála az égnek, nem abban a szirupos, amerikai pités formában). Mintegy hárommillió földönfutó, hazáját az állandó klánharcok miatt elhagyni kénytelen afgán él a perzsa államban. Főleg az építőiparban tevékenykedve, iratok és munkaszerződés nélkül, teljesen illegálisan, kiszolgáltatva az őket alkalmazók kénye-kedvének. Egy szemernyit akár ismerős is lehet a sztori, hiszen nálunk is hasonlóan szívélyesen vannak megvendégelve az erdélyi magyar és román munkások. 

Mindezek ellenére szó sincs komor, depressziós világképről, a rendező nem kevés humort csempész a cseppet sem vidám eseményekbe. Egy teljesen más kultúrába kapunk betekintést, ahol ismeretlen az individualizmus, viszont annál erősebb a szolidaritás, és jellemzőbb az idősekről és az elesettekről való gondoskodás. 

Nagyon helyesen, a film nem kerüli ki a muzulmán nők ábrázolásának problematikáját sem, a szokásos szerepekben tűnnek fel lányok, asszonyok. Érződik, Majidi nem ért egyet az évezredek óta megkövült szabályokkal, viszont annyira azért lojális nemzetéhez, hogy csak egy bizonyos határig megy el e téma boncolgatásában (a hatalom nyilván öncenzúrára is kényszeríti a művészt). 

Amerikában, mindössze a fesztiválok közönségéhez juthatott el a kópia. A gondosan felépített terrorista, barbár, középkori imázst nem szerencsés megingatni. Jusson inkább eszébe az átlagfogyasztónak a kőbunkó Borat, ha Közép-Ázsiáról értekezünk…

(Blogter, 2007. április 3.)