Miután a vízcsap is ezen tömegrendezvényt favorizálja, az emberfia késztetést érez, hogy jelenlétével emelje a délután színvonalát. Számomra premier volt a „Meleg Büszkeség Napján” való személyes tisztelettétel, hiszen a politikai-közéleti harcmező fősodrát ezidáig sikeresen elkerülte a happening (kvázi most figyeltem fel rá igazán), illetve hetero származásom sem igen predesztinált korábban a részvételre.

A Hősök Terétől a Közraktárig tartó mókás vonulásban betekintést nyerhettem a társadalom kevéssé ismert két szeletébe. Egyrészről saját szép szememmel ellenőrizhettem le, hogyan mulat az egyén, ha meleg, másrészről botcsinálta, szódaszemüveges szociológusként vehettem górcső alá a másik törpekisebbség, a nemzeti radikálisok, az elmúlt egy évben már megedződött oroszlánkörmeit. 

Az úttestet három kamionjukkal, és mintegy kétezer felvonulójukkal a melegek sajátították ki, akik koránt sem alkottak egységes tömböt, hiszen a piros tangabugyis sztereotip cicafiúktól, a traveszti-showt mímelő félig férfi-félig nőkön át, a kézenfogva sétafikáló párocskákig a szexuális minoritás számos szegmense fellelhető volt az egyszerű járókelőnek. De a Körút jobbszélső járdaszigeteire kollektív ingyenjegyet nyerő csoportosulás sem tekinthető homogénnek, Jobbik-fiókák, Kossuth-téri hivatásos nemzetaggódók, és élemedett korú nagymamák raktak fészket eme körzetben. 

A demarkációs vonalat a rendőrség képezte, amely beöltözött robotembereivel igyekezett gátat szabni az elharapódzó indulatoknak. Igaz nagyon úgy festett, hogy az ellendemonstrálók inkább verbálisan szeretnék meggyomrozni a véleményük szerinti aberráltakat, mintsem effektíve… A szokásos buzizás, hazaárulózás, pedofilozás lengte be a 4-6-os vonalát, illetve néhány remekbeszabott plakát eloszlatott mindenféle bimbódzó kételyt: a zsidók keze ebből a fertőből sem maradhatott ki… 

Az egyetlen komolyabb felhördülésre okot adó incidensféle, amelyet megsasolhattam, az a József-körút-Baross utca sarkán esett meg, amikor egy ötvenfős, feltűnően ultrákra hajazó suhancbrigád, bárgyú kísérletet tett a gay-parádé megtámadására, ám néhány rigmus eléneklésében ki is merült bátorságuk (pardon: hazafiságuk). 

Végül az elcsigázott menet, két óra sétafikát a háta mögött tudva, betámolygott a Közraktárban székelő Buddha Beachre, ám ide már nem kaptak VIP-belépőt az NB II-es, zöld-fehér klub, erkölcsöt prédikáló szimpatizánsai. Remek arcmemóriámnak köszönhetően a partin kiszúrtam John Emesét és Léderer Andrást, az SZDSZ prominenseit, de más celebre nem lettem figyelmes a söröző-bulizó arcokat koslatva…

(Blogter, 2007. július 9.)