Most akkor életveszélyes utcára vinni a politikát, vagy a liberális demokráciák bevett gyakorlata? A kérdés költői, mindig attól függ, ki teszi. Ha a kormányfő és néhányszáz deresedő halántékú, poroszkáló fáklyavivő, az OK-s, ha többszázezer ellenzéki, akkor aljas lázítás, a harmadik Magyar Köztársaság aláásására tett brutális kísérlet.

Morfondírozok, mit tennék, ha egy ország legfőbb közjogi méltósága volnék, de hitelem már egy csepp sem lenne megválasztóim előtt, illetve sebesen haladnék az elkerülhetetlen vereséggel kecsegtető választások felé. Utolsó mentsvárba kapaszkodnék, sokadszor is kijátszanám a Holocaust-kártyát. Mivel semmilyen kézzelfogható kormányzati eredményt nem tudnék kirántani a cilinderből, így a tanácsadóim a régi jó rasszista, antiszemita, xenofób, homofób, szexista és még a jó ég tudja milyen stigmák köztudatba hozását ajánlanák. Elmésebb ötlet korábban sem jutott a menő nyugat-európai egyetemeken pallérozódott eszükbe, és garantáltan ezután sem fog. 

Így nem teljesen igaz, vannak még praktikák, a manipuláció tárháza kimeríthetetlen. Lenyilatkoznám, hogy még soha nem dobáltak meg tojással, pedig nem lenne különösebben ellenemre a fehérjebomba. Miután a záporeső bekövetkezik (Hujber Feri kamerahajító mozdulatait lepipáló, már-már hivatásos füttyögővé avanzsálók által), beállítanám magamat a reformok áldozatának, akit majd a történelem igazolni fog és könyörtelenül rehabilitál. Ergo, meg nem értett Széchenyiként, vagy Deákként szervíroznám fel magamat a nemzet ebédlőasztalán. 

A mártírszerepet bizonyára nem mindenkinek a gyomra emészti meg, ezért kell még valami más, valami soha nem látott és hallott, a média által sokszor bejátszható gumicsontocska. Mivel állandóan az a vád ér, hogy kellően érzéketlen vagyok hitbéli kérdések iránt, ezért végső elkeseredésemben bibliai képekkel operálnék. A Duna közel van, a Híradóban bevágott képek akár azt az érzetet nyújthatják, hogy vízen járok, illetve ha megspékelném még egy „megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” klasszikussal, garantáltan összeállna a modern Krisztus képe, aki egyéni érdekeit hátrahagyva, feláldozza magát az emberek boldogságáért. 

Nem rossz, nem rossz a PR-os látomása, de nem az igazi (ahogyan anno Rajkin bácsi harsogta). Mivel már élő ember nem hisz nekem, így elképzelhetően felismernék a kompozíció mögött megbúvó hátsó szándékot, és a tapintatlan, mocsadék sajtó esetleg megbombázna megválaszolhatatlan kérdésekkel. Egy tekintélyt nem tisztelő firkászocska például feltenné: „Miniszterelnök Úr, miért kell a jeges folyóba lőtt áldozatok emlékét, a maga újabb performanszához felhasználni?”. Elképzelésem sincs, milyen kitérő felelettel bújnék ki ebből a csapdából. Megyek, megkérdezem a Demcsákot...

(Blogter, 2007. május 10.)