Szokás szerint jó adag késésben voltam, a 15-ös busz poroszkálva tette meg a reá kimért büntetést. Tíz perccel a beharangozott kezdősípszó után estem be a Magyar Kommunista Munkáspárt április 4-i megemlékezésére. Érkeztemkor Vajda János alelnök ecsetelte, hogy miért a szocializmus alatt haladt előre legtöbbet az ország szekere, regnálásuk négy évtizedét hazánk legdicsőbb intervallumának nevezte.

Helyeslően bólogatott a zömében hetven év feletti, nyugdíjasan is rendkívül tettrekész állampolgárokból rekrutálódó hallgatóság. A langyos csordogálásából Novák Előd Jobbik-aktivista billentette ki az események menetét. Egy tálca tojással tűnt fel a horizonton, a sajtómunkások sáskaként vetették rá magukat, mikrofonjaikkal és teleobjektívjeikkel. Az utcai csatákban edződött, vékonydongájú forradalmár, keresztény szeretettől vezérelve, pusztán húsvéti jókívánságait szerette volna tolmácsolni az ellenérdekű fél képviselőinek (persze ezen kellemeset kuncogtak a médiában gályázók). Az ajándék átadására már nem maradt lehetőség, hiszen a jobb sorsra érdemes betevő falatok a földön landoltak, hála egy derék osztályharcos, Chuck Norrist megszégyenítő, pontosan és erősen kivitelezett, tojástartót célba vevő ökölcsapásának. 

A provokatőr fiatalember ekkor rendőrért kiáltott, az egyenruhások készségesen álltak szolgálatára, ám némiképp elszámította magát, mert a yardok szolidaritása helyett, egy marcona fémszerkezetet kapott a kezeire. Az elvezetés okát nem kötötték orrunkra a hatóságok, akik nem arattak túl nagy tetszést a Novák-fanok körében, egyesek Péter Gábor egyenes ági leszármazottait vélték felfedezni az intézkedőkben. 

A mintegy kétszáz vöröst és a maximum kéttucat mélymagyart elválasztó kerítés, nem csak a fizikai érintkezést tette lehetetlenné az ellenlábas oldalak számára, hanem mint szimbólum, az ideológiai, gondolkodásbeli különbözőségek közé is éket vert. Zengett az elmaradhatatlan verbális adok-kapok, mocskoshazaárulókemenistázás és szarszemétnácizás töltötte ki a belvárosi levegő vákuumát. Miközben Székely Péter és bolsevik társaik koszorúikat helyezték el a vitatott emlékmű lábánál, az a megtiszteltetés ért, hogy megleshettem a tévéostromok legkiválóbb hazai szakértőjét, Császár Attilát munka közben. A ritkuló hajú mester ezúttal hanyagolta a töltényhüvely-gyűjtést, viszont bőszen jegyzetelt, ahogyan az egy vérprofihoz illik. 

A totális unalomba fulladó szertartás békével zárult, az elvonuló munkásőr-fizimiskájú egyének még tettek néhány tétova kísérletet a zsenge korúak meggyőzésére a hős szovjet felszabadító sztereotípiájáról, ám próbálkozásaik nem találtak megértő fülekre…

(Blogter, 2007. április 5.)