A Fiumei úti temető bejáratánál a Tom Security szorgos szakemberei sasolják meg a hátizsákom tartalmát, feltehetőleg rendezvény megzavarására alkalmas eszköz után szimatolnak, de csak egy árva kamerát találnak. Nem mindenkivel ennyire szigorúak, a főképp idős emberekből álló, rutinos megemlékező zöme könnyedén bejut. A Magyar Kommunista Munkáspárt tüntetésének apropóján gyűltek egybe a nosztalgiázni vágyók, a megrongált, majd valami csoda folytán az éj leple alatt helyreállított Kádár-sírnál.

Szokásomhoz híven belehallgatok beszélgetésekbe, a diskurzusok zöme két síkon zajlik. Az egyik a tettest koslatja, az összeesküvés-elméletek széles spektrumával találkozom, a szélsőjobbtól, a mezei suhancokon át Gyurcsányig, sokan kerülnek a virtuális vádlottak padjára. A másik összehasonlításon alapul, a régi rendszert veti össze a jelenlegivel. Természetesen minden mutatóban az Öreg gulyáskommunizmusa viszi a pálmát, 3.60-as kenyér, közbiztonság, ismeretlen munkanélküliség, satöbbi. 

Korlátozott az idő a megszépített múltbeszámolókra, mert érkezik Thürmer Gyula, aki vált néhány keresetlen szót a Budapesti Temetkezési Intézet Zrt. vezérigazgató-asszonyával, majd a mikrofonhoz lép és felháborodásának ad hangot. Mint azt már korábban kifejtette, egyedül pártjának lett volna erkölcsi (sic!) alapja az újratemetéshez, erre politikai senkik (bizonyos Hagyó Miklós vezérletével) suttyomban elorozták előle a lehetőséget. Kisvártatva kiosztja szépen a regnáló miniszterelnököt, de kap a dörgedelmekből Demszky Gábor is. Meglepetésre a politikai térkép másik oldalán focizókat ezúttal meg sem említi, mely mögött akár rideg racionalitás is húzódhat, potenciális választókat mégiscsak a szociktól tud átcsábítani…   

A mintegy negyedórányi retorikai bravúrsorozatot követően a tömeg felszólíttatik, nyergeljen át a Munkásmozgalmi Pantheonhoz. Ekkor egy időutazáson vesz részt a magamfajta semleges látogató, mert a koszorúzás feelingje néhány évtizeddel korábbi korszakot idéz. A „derék” Kun Béla, Samuely, Ságvári, majd a későbbi nemzedék: Münnich, Dobi, remekül alussza örök álmát, hiszen a hálás utódok megemlékeznek osztályharcukról… Az emlékmű koszorúzásakor olyan fokú átélést tanúsít Thürmer, hogy csak erős lélekjelenlétének köszönheti, hogy nem bőgi el magát a kamerák kereszttüzében. 

Hazafelé bandukolva, a jónép annyira őszintén fecseg az egykori pártfőtitkárról, hogy kételkedni kezdek, az illető valóban elhunyt-e. De a sok kitűző, vörös zászló és egyéb ereklyék is elbizonytalanítanak. Kádár él. Szellemileg legalábbis mindenképpen köztünk van. Elégedetten pillanthat le a jelen társadalmára, nyomott hagyott, kitörölhetetlen emléket. Koponyája eltűnése az amúgy sem csekély legendáját építi tovább…

(Blogter, 2007. május 7.)