Ezer bocs Czigány Györgytől, a múlt rendszer legendás műsorvezetőjétől, hogy méltán népszerű vetélkedőjének címét pofátlanul lenyúlom, de mégiscsak ezt kérdezte szombat este a sokmilliónyi európai zeneszerető a karosszékben ülve, a dobozt bámulva, és sört vedelve. Az öreg kontinens szinte valamennyi szuverén állama (pontosabban közszolgálati csatornája) küldött képviselőt a nemtelen versengésbe, ’mely kénytelenek vagyunk bevallani: óriási csalódást okozott.

Nem, nem Rúzsa Magdi Aprócska bluesa, illetve annak középmezőnybe simuló helyezése, és még csak nem is a győztes szerb dal miatt (paradox módon nálam is ez a nóta volt a nyerő). A szavazási procedúra azonban alaposan felborzolhatta az alapfokú történelmi-földrajzi-demográfiai ismeretekkel felvértezett emberfiát. Szánalmas volt, hogy varázsgömb nélkül, előre kitalálhatóan lehetett bemondani, mely országban ki zsebeli be a maximális 12 pontot. Meglehetősen ritkán tévedtem... Utólag, felesleges időpocsékolásnak vélem a huszonnégy dal végighallgatását, elég lett volna a Wikipediára klikkelni, ott is a kisebbségek, a vendégmunkások, a diaszpórák arányát górcső alá venni, ugyanis ezek az adatok lényegesen biztosabb fogódzót adtak a daltengerben való eligazodáshoz, mint a kifinomult ízlés. Semmi logikus magyarázat nem lenne a harmatgyenge orosz, ukrán, török, görög és örmény produkció előkelő helyezésére, mint a fenti, hangszálaktól és művészettől eléggé távol eső tényezők. 

Szociológusoknak igazi zoo-csemege az Eurovízió. Kiválóan lecsekkolhatóak a hipotézisek. Ez és ez, ennek vajazza a búráját, itt sok az X helyről kiviharzott idegenlégiós, itt eme kulturális hatások érvényesülnek, ecetera. És lőn, az elmélet gyakorlattá válik, kiderül, a román-moldáv, az orosz-fehérorosz, a görög-ciprusi baráti kapcsolatok valóban megbonthatatlanok; virágzik a spanyolországi román, a német(alföldi) török feketemunka; valamint az észtországi orosz, és a horvátországi szerb győzelem is csak azoknak meglepő, akik nem ismerik a játékszabályokat. 

Híve vagyok a népek nagy összeborulásának, ezért is várom az Olimpiát és egyéb nagy sportrendezvényeket, hiszen a számtalan helyről származó figurák kavalkádja mindig felüdüléssel tölt el. Viszont ennek a dalversenynek jelenlegi formájában nulla az értelme. Például egy nyugat-európai versenyző akkora hendikeppel indul, hogy nincs az a fülbemászó dallam, zseniális előadói tehetség, amely a szláv sms-ezők összetartását ellensúlyozhatná. Minden bizonnyal kártyavárként dől majd össze a gazdasági vállalkozás, ha nem sikerül megreformálni, és a korábban tárgyalt áldatlan állapotokat kiküszöbölni. A kutya nem kíváncsi az előre megjósolható eredményekre...

(Blogter, 2007. május 13.)