Ritkán látható nemzeti egység bontakozott ki a hátunk mögött hagyott hét folyamán. A fakabátok így, a zsernyákok úgy, kiben bízzon az embör, ha bennük nem, szólal meg nemre, korra, szociális helyzetre, lakóhelyre, és IQ-ra való tekintet nélkül az okostojás-kórus, és a kevéssé kompetens figurák garmadája.

Mosolyra késztetően mondják a frankót, mintha az egyenruhába öltözött szereplők a Naprendszeren kívülről szálltak volna alá, azzal a szánt szándékkal, hogy szabadidős tevékenységként az átlagpolgárt zaklassák. A szidalmazók elfelejtenek egy cseppet sem elhanyagolható csekélységet: az általuk közellenségnek kikiáltott testület tagjai, nem egy távoli égitestről, hanem Magyarország lakosai közül verbuválódnak!!! A rendőrség hű tükörképe a társadalomnak, hiszen a kötelékébe tartozók megfelelnek a nagy hazai átlagnak, képességekben, rátermettségben, szellemi színvonalban. 

Ergo, hagyjuk már a kamudumát, a hárítást („ilyet én soha nem tennék!”), a közös bűnbakkép gyártását. Inkább tartson mindenki önvizsgálatot. Biztosan nem raknánk zsebre a korrumpálásunkra fordított csúszóforintokat (az orvos is szemrebbenés nélkül lenyúlja a „hálapénzt”)? Tutira nem élnénk vissza a hatalmunkkal, nem követnénk el az indokoltnál komolyabb erőszakot, ha arra nem derülhet fény (a családapa is péppé veri a gyermekét és a feleségét)? Nézzünk szembe magunkkal, nem különc alsóbbrendű lények az aljasságokat elkövetők, hanem mi magunk vagyunk az autópálya magáncélra bírságolói, a Széna téri szarkák, a móri fegyverkereskedők, a fiktívalapítvány mögé bújó szervezett csempészek.

A tízmillió honpolgár által vallott értékek és viselkedési minták tükröződnek vissza a rendőrszerepben posztoló játékosok cselekedeteiből. Illetve a szemernyi különbség abban áll, hogy ők a bűn közelében, és rendőrigazolvány-menlevéllel meg is valósíthatják a mások által csak óhajtott gazságokat. Nem vitás az ellenőrző mechanizmussal, a belső elhárítással van a fő gond, hiszen tudjuk mi történik akkor, ha pusztán az egyén lelkiismeretére van bízva, hogy végrehajt-e erkölcsileg aggályos, ám anyagi hasznot hajtó tetteket... 

Más tészta, hogy a közszereplőktől, és a véleményformálóktól csak rosszat lehet elsajátítani. A reform-tébolyult miniszterelnök a legvadabb populistákra emlékeztető módon menti fel a fejeseket, azzal a hamis magyarázattal, hogy ősszel még meg tudta védeni sameszait a politikai (sic!) támadásoktól (a TV-csata elvesztése, és az októberi túlkapások ugyan mi mások, ha nem súlyos szakmai mulasztások). A paranoia és a szellemi leépülés tüneteit egyre inkább magán viselő Kövér László a hatalom harci kutyáiról, a párt meghosszabbított kezéről hadovál (vajon hányszor állhatott meg a háza előtt egy lefüggönyözött fekete Pobeda?).

A Kádár-kori reflexeket levedleni képtelen zsarugórék egyrészt nem távoznak önként és dalolva (ami ilyen válság esetén nonszensz Európában), másrészt ki nem jönne a szájukon egy kollektív „bocsánatot kérek”, vagy „elnézést”. Picike szenzációért az anyjukat is eladni képes legnézettebb kereskedelmi szennycsatornák azt a hamis látszatot igyekeznek izzadságszagúan fenntartani, hogy a világ egy nagy Rendőrség vs. Állampolgár bokszmeccs, minden egyéb csak ezután következhet... 

Így állunk, mindenki a maga kénye-kedve és érdeke szerint interpretál. Ám, ne gondolja senki komolyan, hogy az egyenruhás visszaélések mennyiségileg a nagy semmiből katapultáltak az égbe. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kullancs médiának, és az egyre bátrabb civileknek köszönhetően jelentősen megnövekedtek a nyilvánosságra kerülő sunyiságok (magyarán csökken a látencia). Ez jelzi, hogy mégiscsak tanulgatjuk valamennyire a demokráciának nevezett társadalmi berendezkedést, igaz csigatempóban és akadozva...

(Blogter, 2007. május 4.)