Idestova egy évtizede nem csatangoltam Augusztus 20-án az utcán, nem vitás, ennek már itt volt az ideje. Úgyhogy magamra aggattam hűséges társamat, a kamerámat, és uzsgyi neki. 

A Deák téren, kiszállván az ultramodern 3-as metróból, örömmel konstatáltam, hogy a közért verejtékkel melózó BKV-kontrollereknek e jeles ünnep sem szünnap. Az angolkisasszonyokat és a jómodort igen távolról ismerő kékruhások a bliccelőkkel szemben kérlelhetetlenek, a normakövetőkkel pedig alpáriak. Az aluljáróban egy bácsika invitált aláírásra, valamely noname szervezett nevében, akik népszavaztatnák a hont a Szent Korona-tan visszaállításának ürügyén (amúgy nem firkantottam alá). Már a felszínen, pillantást vetettem a szadesz-sátorra, melyet kéttucatnyi fakabát őrzött, akik így háromszor annyian űzték az unalmat, mint a bennlévő, magukat rejtélyes okokból liberálisoknak definiáló párthívek… 

A motorzúgás hangja a Duna-partra csalogatott, ahol állítólag másfél milliónyian (nem tudni, hogy a becslés Rákay Philiptől származik-e) figyelték lélegzetvisszafojtva a redbullerrészt. Hogy a nép mit kajál a repülőgép-paródiák bójakerülgetésein, azt nem tudtam meg, viszont a kihangosítón volt szerencsém hallani Marsiné Palik Lászlót elélvezni, valamely pilóta-imitátor célbaérkezésének apropóján. 

Az ingyencirkusz lecsengésével a Parlament előtti műfüvet vettem górcső alá, ezt a Nobel-díjra érdemes találmányt. Gonda László vagy Satu főparancsnok legyen a talpán, aki ezt kitapossa, viszont a plebs szemlátomást remekül elvolt, ettek, ittak, smároltak. Ezután a Bazilika előtt, az istentiszteletet áhítattal követő vallásfanatikusok megsasolása következett egyéni programomban. Korosztályra, nemre való tekintet nélkül itták a bíboros-érsek minden szavát az Erdő-rajongók. 

Délután hat óra környékén megjött a mennyei áldás, amely a Szent István-ünnep elmaradhatatlan kelléke. A leszakadó ég elől egy Meki napernyője nyújtott biztonságos menedéket, persze gonoszan mosolyogtam a nemlétező bajszom alatt, a jégeső elől menekülni képtelen, szarráázó arcokon. A záporral együtt érkező vihar bőséges nyomot hagyott a tájon, felborult kukák, földön heverő perecek szolgáltak bizonyítékául a természet haragjának. 

Este nyolc magasságában jelentették a hírt, a mindössze pár tízezer, tűkön ülő lézengőnek (bocs a képzavarért): a tűzijáték megtarttatik. Mondjuk ettől nem lettem nyugodtabb, elég csak az operatív törzs fejének, nem túlságosan bizalomkeltő orcájára gondolnom. Igaz, most itthonról irányította a munkálatokat (és nem 2000 km messzeségből, mint tavaly), de szakmai inkompetenciája rejtegetett némi rizikót. Végül a parasztvakítás zökkenők nélkül lecsordogált, szinte szó szerint, hiszen záróakkordként sperma formájú tűznyalábok csaptak a magasba. 

A méltán közkedvelt, hőn szeretett kormányunk biztosította számunkra gyermekkorunk népszerű, butácska játékának nélkülözhetetlen kellékeit: a tűzet, a vizet, és a repülőt. Viszont a forradalom megint elmaradt…

(Blogter, 2007. augusztus 21.)