Vona Gárda

A mögöttünk hagyott tucatnyi napon ugyan boldog-boldogtalan megnyilvánult Magyar Gárda-ügyileg, mivel azonban szeretem szopogatni a gumicsontot, késztetést érzek egy hetyke kis bejegyzéshez.

Akár mainstream megmondóemberek, akár underground műkedvelők vetették képernyőre szikrázó gondolataikat, a konklúzió általában szélsőségesen, differenciálatlanul került levonásra. Az álliberális magyarázók világvégét és Weimart vizionálnak, míg az álkonzervatív radikálisok egy építő, nemzetmentő kezdeményezést olvasnak ki a feketeruhások zászlóbontásából. A harmadik alternatíva a fidesznyik-féle, fül- és farokbehúzós, lakat a szájra attitűd. 

Namármost, miről is szól tulajdonképpen ez a XXI. századi leventézés? Adott egy csoportosulás, amely viszonylag friss alakulat, és távolabbi céljai között a parlamenti küszöb (lehetőleg 2010-es) sikeres átugrása szerepel, hiszen kaszálni csak az OGY falain belül lehet tisztességesen, azon kívül csak alamizsnát morzsolgathat a pártpénztárnok. Igen ám, de az a fránya támogatottság a számtalan, sajtónak szóló performansz ellenére sem nagyon akaródzik 2% fölé kúszni. 

Csakhogy ezek az arcok nem a status quo-ba belenyugvó hülyegyerekek, hanem nagyon is racionális lények. A szélsőjobb megosztott, az eddigi egyesítési kísérletek hamvába holtak. Viszont a Gárda főnyeremény, mert szimbólumrendszere és üzenete sok fiatalnak kínál alternatívát. A frusztrált, margón lévő korai húszasok (akik szembesülnek, hogy fabatkát nem ér a főiskolai diplomájuk); a Toroczkai-féle vármegyések (a Magyar Sziget törzsközönsége); a kuruc.infot Bibliaként forgató skinheadek; az országúton szélsebesen suhanó gójmotorosok raja; a futballultrák, a Kossuth tériek, illetve kényszerűségből a Fideszre voksolók (a Jobbik mellé tett X elveszik) rétege mind potenciális merítési lehetősége a bandériumnak. 

Vona Gábor remek taktikai érzékkel rodsózza végig a kertévéket, és közben valamennyi fent említett körnek csepegtet nekik tetsző gondolatokat. Ravasz, mert a Gárda pártok felettiségét bizonygatja (ami nyilvánvaló nonszensz), reagálva a zsenge korúak totális kiábrándultságára a jelenlegi politikai struktúrából. Mozgalmát kulturális és hagyományőrzőként aposztrofálja, és ezzel a retorikával magához édesgetheti a magyarságukat előszeretettel felemlegető, Trianonon túllépni képtelen, de azért alapvetően pacifista tábort. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban militarista szólamokat is fúj, kiképzésekkel, lőgyakorlatokkal, gesztust téve az ökölrázó kopaszoknak, persze ügyel az alkotmányosság látszatára, és kizárólag önvédelemről beszél (ja, amúgy NATO-tagok vagyunk). 

Ám a jó kommunikáció és az ügyesen felépített marketing ellenére sem garantált a siker (Jobbik szempontból). Egyrészről a vázolt elmélet valósággá válására nincsen garancia, másrészről erős rendőrségi és nemzetbiztonsági ellenszéllel kell számolniuk, de a valószínűsíthető zaklatásokat akár előnyükre is fordíthatják, ha továbbra is megfelelően használják a médiát (mártírszerep). 

A riogatás és a humanista klisék mellett kíváncsi volnék a szélsőjobb pontos humán és anyagi hátterére. Ugyanis a róluk szóló információk olyan szegényesek, hogy kizárólag feltételezésekbe bocsátkozhatunk, de az állandó ajvékolás helyett, a jelenség kialakulásának okaira volna ildomos fókuszálni. Ilyen irányú érdeklődésem azonban aligha nyer kielégítést, hiszen a magyarországi szociológia prófétája (Tamás Pál) maga ismeri el cikkében, hogy a hazai radikálisokról szerzett jelenlegi tudományos ismereteink a nullával egyenlőek. 

A politikai uborkaszezon posványában nagyot durrant a Gárda-bomba. Hogy a csoport megmarad-e egy feltörekvő párt jól kivitelezett PR-fogásának keretein belül? Nem tudni, de kívánatos volna, mert a Jobbik mégiscsak alkotmányos kereteken belül tevékenykedő szervezet, így érdeke, hogy törvényes mederben tartsa az eseményeket. Nem zárható ki azonban, hogy egyes elégedetlen vagy sértett agresszorok kilépnek az egyletből, és önjáróvá válnák. De nem vagyunk Nostredamusok, és prejudikálással már amúgy is tele a padlás. 

Történelmi tapasztalataink tükrébe kétségkívül ízléstelen nyilasokra emlékeztető egyenruhában és karszalagban masírozni, illetve „Szebb jövőt” felkiáltással üdvözölni a bajtársakat. Viszont egy demokráciában az ízlés semmiképpen sem lehet jogi kategória…

(Blogter, 2007. augusztus 9.)