Aligha érhetné szó a ház elejét a csütörtökön helybenhagyott Benes-dekrétumok okán, ha Szlovákia egy távoli, fejlődő ország volna, katonai juntával az élén, 200 dolláros egy főre jutó GDP-vel. Csakhogy északi szomszédunk ugyanannak a gazdasági-politikai tömbnek a tagja, mint például Svédország…

A szlovákiai pártok nem kispályáztak, kormánykoalíció és ellenzéke teljes mellszélességgel kiállt (természetesen az MKP-tagokat leszámítva) a magyar és a német kisebbséget kollektívan bűnössé nyilvánító, ezért a nem szláv népességet totális jogfosztottságba taszító törvények mellett. 

De mik azok a szitokszóvá vált Benes-dekrétumok? Lássuk a (cseh)szlovákiai magyarokat hátrányosan érintő passzusait: a rendelet megfosztotta őket az állampolgárságuktól, ami automatikusan maga után vonta az állami alkalmazásban állók elbocsátását, nyugdíjjogosultságuk megvonását. Betiltották a magyar nyelv használatát, feloszlatták a kulturális egyesületeiket, tanulóikat kizárták az egyetemekről. Lehetővé vált földjeik elkobzása, bárkit deportálhattak és kényszermunkára sorozhattak. Az embertelen intézkedések nyomást gyakoroltak Magyarországra, amely kénytelen volt aláírni a számára rendkívül kedvezőtlen lakosság-csere egyezményt. 

A jelenlegi szlovák kormány lépéselőnybe került lengyel kollégájával szemben, az „EU legszalonképtelenebb kabinetje” kitüntető cím elnyeréséért folytatott nemes harcban. Bár hazájában népszerű Robert Fico miniszterelnök, külföldön elszigetelődött, az európai szocdemek kiközösítették, miután alighanem Guiness-rekordba illő módon, baloldaliként a szélsőjobbal (!) kötött koalíciót. 

Természetesen gyakorlati jelentősége nincs a Szlovák Nemzeti Tanács (parlament) megnyilvánulásának, a magyar kisebbséget nem fogják üldözni, vagy jogilag diszkriminálni. A tett szimbolikus (de hasonlóan abszurd, mintha a budapesti törvényhozás megerősítené a 38-as zsidótörvényeket), így annak üzenetére kell fókuszálni. A lehetséges kártérítéseknek mennek elébe, némi magyarellenes felhangokat csepegtetve, amivel sajna még jelenleg is lehet pirospontokat gyűjteni az irracionális irredenta-félelemben élő átlagpolgárnál. Azonban semmi alapja ezeknek az érzelmeknek, a rendszerváltás utáni valamennyi regnáló magyar kormány kimondta a határok sérthetetlenségét, és jószomszédi viszonyra törekedett. Külpolitikánkat igazán nem lehet agresszív jelzővel illetni, amely mindig figyelembe vette a környező államok érzékenységét.    

Intő jel, hogy nincs ma Szlovákiában olyan politikai erő, amelyik az esetleges népszerűtlenséget is felvállalva, szögre akasztaná a sérelmi politizálást és őszintén szembenézne az 1945-48 közötti dicstelen eseményekkel. Aggasztó, hogy a szlovák történelem-feldolgozás nagyjából a törökkel áll holtversenyben, ahol mint tudjuk nem volt örmény genocídium, csak eltűnt másfélmillió ember…

(Blogter, 2007. szeptember 24.)