Melyik az emberiség történetének legkegyetlenebb büntetés-végrehajtási eszköze? A máglyahalál? A megkövezés? A kerékbetörés? A felnégyelés? Nem, és nem. A tényleges életfogytiglan viszi a pálmát, így bízvást nevezhetjük e hosszan tartó folyamatot élve elrohadásnak.

Apró szépséghiba, hogy olyan kormány tűzi zászlajára ennek a barbár metódusnak a felülvizsgálatát, amelyik egyáltalán nem jeleskedik az emberi jogok maradéktalan érvényre jutásában. Felettébb hiteltelen páros héten a szólásszabadság, a véleménynyilvánítás korlátozásáról papolni, míg a páratlanon bedobni a börtönreformról szóló tervezetet. Imigyen egészen pontosan nulla százalék a valószínűsége annak, hogy pozitív társadalmi fogadtatás dekódolja a humánus gondolatot. 

Amerikából kiinduló zéró tolerancia-járvány söpör végig az öreg kontinensen, szinte valamennyi nyugati ország szigorított BTK-ján a közelmúltban. Igaz, soha sehol nem bizonyosodott be, hogy a büntetési tételek, illetve a bűnelkövetés gyakorisága és brutalitása között bárminemű korreláció állna fenn. Ékes negatív példa erre az USA, ahol úri passzióból osztogatják a 165 évnyi fegyházakat, viszont bekattant sorozatgyilkosok a megmondhatói, hogy a bűnözők nem a várható megtorlás mértékének függvényében követik (vagy nem követik) el cselekedeteiket, tetteik sokkal inkább az adott szociológiai környezetre adott válaszként magyarázhatóak. 

Mielőtt azonban szándékos félreértelmezésbe kezdenének egyesek, szögezzük le: a változtatás pusztán annyit jelentene, hogy kivennék a „feltételes szabadlábra bocsátás lehetősége nélkül” cikkelyt. Természetesen ez nem egyenlő azzal, hogy bármely pszichopatát szabadlábra helyezhetnek. Kizárólag egy elvi lehetőség arra, hogy bizonyos idő elteltével megvizsgálja a bíró: az elítélt megérett-e már a társadalomba való visszailleszkedésre. 

De melyek azok a pontok, amik indokolják a fentieket? 

1. Célok és jövőkép nélkül élni képtelenség. Ebben az esetben még halványan pislákoló illúzió sincsen arra, hogy az egyén valaha friss levegőt szívjon. Nem tud tervezni, nincs miért nap, mint nap felkelnie. Bár nehezen várható bármilyen empátia ilyen gazságokat elkövetők irányába, de tessék belegondolni, milyen érzés lehet úgy élni, hogy kizárólag a halált várod, ami elképzelhető, hogy csak fél évszázad múlva érkezik. 

2. Hatalmas rizikófaktor olyasvalaki őrzése, akinek semmilyen veszíteni valója nincsen. Két lábon járó biztonsági kockázatokról van szó, nemcsak magában (ez a kisebbik baj), de az állam nevében őt fogva tartó dolgozókban is súlyos kárt tehet. Semmivel nem fegyelmezhető vagy motiválható. A valamikori rácson túlra jutás minimális reménye azonban a szabályok betartására ösztönözheti a nehézfiúkat. 

3. A büntetés-végrehajtásnak komoly anyagi vonzata van. Egy átlagos sittes fogvatartása évi két és fél milliót kóstál, míg a fajsúlyos arcoké nyilván a sokszorosát. Bár kissé demagóg pénz nyelvére fordítani gyilkosok elszeparálását, de elanyagiasodott világunkban talán nem ördögtől való gondolat, ha felemlegetjük a költségek esetleges megtakarítását. 

Már a halálbüntetés eltörlésének megemésztése is rágós falatnak bizonyult a honi közvélemény számára, így a legcsekélyebb kétségem sincs afelől, hogy a téma kapcsán a felzúdulás lesz az uralkodó hangnem…

(Blogter, 2007. szeptember 7.)