Most, hogy túlvagyunk október 23-án, elmorfondírozok: a ma emberének vajon mit jelent 1956?

Az átlagpolgárnak sajnos semmit, hiszen lövése sincsen róla. Nagy Imre, ruszki tankok, Molotov-koktél, körülbelül ennyi az össztudás, amit sikerült felhalmozni. Hiába tizennyolc évnyi fáradozás, az egyszerű embert hidegen hagyja e szellemi örökség. Akit véletlenül mégis foglalkoztatna a téma, az beleütközik a pátoszba, az egészet belengő romantikus lila ködbe. Amolyan dobókatás, fenyőivános, patyolattiszta operetthősökbe. 

E történelmi eseményhez a tisztán látó viszonyulást senki nem segíti. Vezéreink az összes lehetséges interpretációt aktuálpolitikai köntösbe öltöztetik. De mit várhatunk ott, ahol az önmagát erkölcsi zsinórmérték pozíciójába repítő köztársasági elnök olyan túlzásokra ragadtatja magát, hogy 56’ roppantotta meg a Szovjetunió gerincét, illetve egyenesen következett belőle 1989, és a szocialista világrend vége (nem szó szerint, de lényegében hasonlóképp emlékezett a tavalyi gálán).   

Mintha nem számtalan szervezet megannyi követelése, a naponta változó kormányok, a munkástanácsok, a nemzetőrség, a forradalmi bizottmányok, az egyetemisták, az önjelölt és tényleges helyi vezetők, Nagy Imre és Kádár, az ortodox és reformkommunisták, a frissiben feltámadó történelmi pártok, a pesti srácok, a sortüzek, a lincselések (népítéletek), a megtorlás, a vérbíróságok, a Kreml, vagy a szovjet nómenklatúra együttesen tennék kerek egésszé ezt a hihetetlenül bonyolult és kaotikusnak tűnő cselekménysort… 

Éppen ez volt a bökkenő, mindenki mást akart, csekély volt a szervezettség, hamvaiban nem láttunk igazi vezéregyéniséget. Nagy Imrét talán elfogadták volna annak, ám képtelen volt felfogni, hogy mi zajlik körülötte. Mire feleszmélt és semlegességet hirdetett, már nem voltak rá kíváncsiak. Korunkban igazi hősként tisztelik, pedig híján volt az államférfiúi képességeknek. Ha ilyen kvalitásai lettek volna, nem pepecsel, és akár már 23-án a szervezkedés élére áll, Moszkva számára is elfogadható kompromisszumokkal rukkol elő, mederben tartja az eseményeket. Mivel hezitált, az utca irányított, az utcának pedig nincsen realitásérzéke. 

A hidegháború kellős közepén, a Birodalom nem engedhette el gyöngyszemét, hogy a renegát állam, határához hozza a kapitalizmust, illetve például szolgáljon a többi kommunista ország szabadságra vágyó polgárai számára. Teljesen világos: Magyarország sorsa Jaltán eldőlt, a fejesek szovjet érdekszférába utalták a hont. Innentől kezdve az ország jövője elválaszthatatlan a vörös szuperhatalométól, csak és kizárólag akkor lehetett volna rendszerváltás, ha az a Szovjetunióban is bekövetkezik (vagy összeomlik), hiszen a nyugati katonai segítség, a mesterségesen felosztott világrend miatt hiú illúzió maradt. 

Joggal vetődik fel a kérdés: felesleges volt kiállni a változásokért? Egyáltalán NEM! Igaz nem akkor és ott, de egy jó évtizeddel később megvalósult mindaz, ami az adott történelmi szituációban elképzelhető. Igen, a kádári konszolidációra gondolok (melyet egy meglehetősen kegyetlen megtorlás előzött meg). Persze az egykori írógépműszerész nem azért adott a többi kommunista országhoz képest nagyobb szabadságot, és tett fel minden lapot az életszínvonal emelésére, mert elkötelezett humanista lett volna... Egész egyszerűen rettegett attól, hogy a forradalmi események megismétlődnek, ám logikája, miszerint a nép megbocsát, ha betömik a száját étellel, és amnéziát erőltet magára egy cseppnyi jólétért cserébe, őt igazolta. Ebbe a gondolkodásba viszont gazdaságilag rokkant bele az ország, de az egy másik történet.  

Kár lenne tagadni, a forradalom szélvész gyorsan került le a napirendről, és mindössze a kisszámú ellenzéki értelmiség őrizte a lángját. Áruló volt a Csermanekkel kiegyező lakosság? Áruló volt az 1957. május 1-én a Hősök terén megjelenő, és az új garnitúrát éltető többszázezres tömeg? NEM. A kisember pusztán élni akar, ezért hajlandó megkötni a maga alkuját, így racionálisan könnyen megérthető a Kádárt éljenző sokaság viselkedése...

(Blogter, 2007. október 25.)