Bátor cselekedetre ragadtattam magam, lemerültem a magyar televíziózás Marianna-árkán, azóta keszonbetegségemet kezelem, ezért hanyagoltam méltán ismeretlen blogomat a közelmúltban.

Bár mostanában meglehetősen ritkán gyakorolom a TV-nézés ősi rituáléját, ám ezen a héten bőségesen megmártózhattam az agymosó gépezet habjaiban, hiszen mazochistának lenni jó. A következő műsorszámokat figyelgettem szigorúan tudományos alapon: a nagy dírrel-durral beharangozott zsírtalanító showt (A nagy fogyás); az állítólag közszolgálati csatorna nagyon is kereskedelmi pszeudo-vetélkedőjét (A társulat, melyben Alföldi Róbert bevágja a durcát, ha egy szemvillanásnyi momentumra nem rá szegeződik minden figyelem); valamint Bakura kedvenc időtöltését, az „Okosabb, vagy mint egy ötödikes?” című parasztvakítást, ahol a médiaszemétdomb legnagyobb ripacsa (Till Attila) kapirgál hétről-hétre. Morózus tekintetemet azért a Balázs- és a Mónika-show feltűnően gyér fogazatú zombijaira is rávetettem sandán.        

A kereskedelmi csatornák XXI. századi vezényszava: a MEGALÁZÁS. Erre a bűvös fogalomra építik valamennyi produkcióikat. A délutáni kibeszélő talkshowkban a műsorvezető döngöli sárba a mit sem sejtő, átvert és kihasznált áldozatot (akiknek fellépti díjat és hazafuvarozást ígérnek, majd a felvételt követően kibasszák őket az utcára). A tehetségkutató kornyikaversenyeken ugyanez a zsűri reszortja, gondoljunk csak arra, hogy külön epizódokat szentelnek az előválogatásokon felsülő, súlyos önértékelési zavarokkal küzdő orvosi esetekre. Míg a realitykban a kötelezően végrehajtandó feladatokkal fosztják meg a résztvevőket az emberi mivoltuktól, olyan magasröptű cselekményekkel, mint amikor élő hernyókat kell elfogyasztani, vagy skorpiókkal egy légtérben lézengeni. 

Megvan ennek a pszichológiája. A porig alázott delikvensnek a vérét és a fejét követeli a médiafogyasztó, vagy azonosul vele és sztárrá emeli. A biznisznek ez holtmindegy, a lényeg a szélsőséges nézői reakció, mert az garantálja a nézettséget. És nagyot valóban nem tévednek, például a most futó súlycsökkentő licenc-műsorban, a kétszáz kilós tramplikba undorító dagadt genyókat, vagy aranyos macikat lát bele a kilúgozott agyú célközönség. A szeretet és a gyűlölet között egyensúlyozni kifizetődő, hiszen a nézők túlnyomó többsége ugyan ostoba, mint a sár, viszont ez a két érzelem mindenkinek él a zsigereiben.   

Hiába, a játszma összes szereplője jól jár (legalábbis látszólag). A debilitás határmezsgyéjén mozgó játékosok benne akarnak lenni a TV-ben, hogy sivár életükbe némi csillogás vegyüljön. A nézők lúzereket kívánnak a képernyőre, lehetőleg olyanokat, akik az átlagembernél is szánalmasabbak, így megkapják azt a kellemesen borzongató érzetet, hogy bizony náluk is van lejjebb, ezért a jövőben sem kell szemlesütve közlekedniük. A fenti alantas ösztönök és igények kielégítésével a médiumok  borzasztó profitokat zsebelnek be, köszönhetően a csillagos égboltot súroló hirdetési tarifáiknak, melyeket a multik önként és dalolva kicsengetnek, ha végeláthatatlan potenciális fogyasztót szimatolnak. 

A műsorgyártók semmit nem bíznak a véletlenre, a gépezet professzionálisan működik. Összejátszanak a legnagyobb példányszámú bulvár napi- és hetilapokkal, alibi cikkeket íratnak, melyekben műbalhékat kreálnak. Ilyenkor rendszerint előkerül egy eltitkolt szerető vagy zabigyerek, persze a lehetőségek tárháza kiapadhatatlan, a lényeg, hogy a műsor címe és lógója forogjon, illetve tematizálja a közbeszédet. Azonban vannak egyéb mesterséges beavatkozási lehetőségek is, gondoljunk a valóság-showkban tapasztalható elképesztő mennyiségű kiborulásokra és sírásokra, veszekedésekre, vagy akár a spontánnak kamuzott dugásokra. Bár bizonyítani eléggé bajos, de szerény meggyőződésem, hogy ezek nem a véletlen művei, sokkal inkább generáltak, hiszen mi csak a kész végterméket látjuk, az előzményeket viszont soha. 

A fogyasztói társadalom ezen vadhajtásai láttán alighanem Orwell bácsi is elismerően csettintene. A leginkább gyomorforgató ebben a körforgásban a tőke által hangsúlyozott gigászi hazugság, miszerint van választási lehetőséged... Ugyan már, hiszen valamennyi választási alternatívát a piac vastörvényei szülik meg...

(Blogter, 2007. október 19.)