A halál témakörében megannyi újságcikk, publicisztika és blogbejegyzés látott a napvilágot a közelmúltban, Mindenszentek apropóján. Ennek az érzékeny kérdéskörnek a nyilvánosságba emelésével talán esély nyílik rá, hogy az elmúlás gondolatától irtózó társadalomban csökkenthető legyen a haláltudat keltette szorongás.

A halál a nyugati civilizáció talán egyetlen megmaradt tabuja. Az újkor hajnaláig a nagycsalád közös háztartásban lakott, ami sokszor három-négy generáció egymás mellett élését jelentette. Az ipari forradalom és az urbanizáció előtti időszakról beszélünk, amikor gyakorlatilag még nem volt semmilyen egészségügyi vagy szociális ellátás. Így ezekben a túlnyomórészt falusi társadalmakban mindennapos volt a halál, a haldoklók, és a vegetáló öregemberek látványa. A felcseperedő kisgyermek a szocializációja során megtanult természetesen viszonyulni a halálhoz, elfogadni, hogy ez az élet velejárója. A személyes tapasztalásaira még rásegített a klerikális propaganda, amely a földi létet pusztán átmeneti megállóhelynek tekintette, egy magasabb rendű világba kerülés előtt. 

A népesség városba özönlése, a tömegtermelés megindulása jelentős életszínvonal-emelkedést produkált, ami később kialakította a szociális ellátórendszereket, viszont a családok atomjaira hullottak. Az öregek nyugdíjas otthonokba kényszerültek, vagy magukra maradtak és a kutya nem törődik velük. A súlyos betegeket, a haldoklókat a kórházak vették kezelésbe, szemérmesen elszeparálva őket az egészségesektől. A halál beálltától az elföldelésig tartó időszakot pedig professzionális temetkezési hiénák felügyelik. 

A halál szép lassan eltűnt a szemünk elől... A mai kor emberének komoly esélye van rá, hogy egyetlen hullát se lásson „pályafutása” folyamán. Mert bár a média ezerrel nyomatja arcunkba a művért, a valódi halál (legalábbis annak látványa) náluk is tabutéma. Viszont ha valami számunkra ismeretlen, misztikus, attól vagy rettegünk, vagy igyekszünk tudomást sem venni róla és mesterségesen elfojtjuk. 

Ráadásul a szekularizáció győzelmével, a különböző egyházak túlvilági magyarázataiban, csak az egyre gyérülő vallásos réteg lel megnyugvást. De a tudomány sem tudja érzékeltetni, átélhetővé tenni, hogy pontosan milyen folyamatok zajlanak le a „végítéletkor”. Ez alighanem örökre megmarad az emberiség nagy rejtélyének, a spekulációk táptalajának, a művészek képzelőerejének. 

Így az egyszerű polgárnak nem marad más, mint gyertyával a kezében kibattyogni a temetőbe (ha már úgyis pirosbetűs ünnep), búsongani a már eltávozottak halálán, miközben tudat alatt a saját halandóságán is morfondírozik...

(Blogter, 2007. november 1.)