Előző postomban a halálról elmélkedtem, ürügyül felhasználva a pirosbetűs ünneppé emelt Mindenszenteket. Az írás társadalomtörténeti okoskodásba torkollott, most azonban szubjektívebbre veszem a figurát.

Baromira nehéz elfogadni azt a pofonegyszerű tényt, hogy az ember ideje egyszercsak lejár. Ha megtette kötelességét, mehet a roncstelepre ócskavasnak. Ám egy érző-gondolkodó lény képtelen megemészteni, hogy e tekintetben nem különbözik a háztartási gépektől, pusztán annyival különb, hogy van tudata. Ezért szánalommal vegyes cinizmussal tudom csak kémlelni azon fanatikusokat, akik abba az illúzióba lovalják magukat, hogy az életfunkciók leállása után van még valami.  

Azonban valószínűleg semmi sincs. Persze ahhoz Verne Gyula képzelőereje is csekély, hogy a nagy semmit elképzeljük, pedig valószínűleg ezt kell tennünk, ha közelebb akarunk kerülni e gigantikus rejtélyhez. De mivel a pszichének a semmi felfoghatatlan, ezért készséggel fordulunk a misztikum irányába. Főleg az olyan, szívünknek kedves mesék felé, mint a Mennyországról, a Paradicsomról, vagy a lélekvándorlásról szőtt ábrándozások. 

Az egyházak semmiben sem különböznek a populista politikusoktól. A hamarosan megvalósuló szebb jövővel kampányolnak, csak a jelenben követelnek némi erőfeszítést a majdani (értsd: nem evilági) kényelemért cserébe. Túl nagy kockázatot kétségkívül nem vállalnak ígéreteikkel, ugyanis azok teljességgel ellenőrizhetetlenek. Mivel a tömegek általában irracionálisak (még most, a felvilágosodás után néhány évszázaddal is), hinniük kell valami megfoghatatlanban, így az árnyékvilág és a túlvilág közötti (nem bizonyítható) kommunikáció az egyházak számára anyagi és erkölcsi hasznot hajt. Tehát az a szomorú konklúzió vonható le, hogy az egyházak számára a halál csupán biznisz, egyfajta legitimációs eszköz. 

Igaz, a biológiában jártas ateista koponyák magyarázata sem sokkal megnyugtatóbb. Ők a halált az élet normális részének tekintik, ugyanis az ember hulláját a lebontó organizmusok építő elemekre bontják, majd azok visszakerülnek a szervetlen környezetbe, amellyel biztosítják az élet újratermelődését. Körforgásról van itten szó a tudorok szerint, kérdés, hogy ebben a kultúrkörben, megnyugtat e valakit ezen okfejtés. 

Nagyon úgy fest, hogy a halál mindenképpen szar, viszont kétségkívül elkerülhetetlen...

(Blogter, 2007. november 3.)