Kreativitásban sosem volt hiány errefelé, legújabb találmányunk a Mátyás király-féle munkabeszüntetés. Volt is, meg nem is. Volt, hiszen hetekig tematizálta a közbeszédet, ám effektíve mégis elmaradt.

Hogyan reagál erre a polgár? Nos, az általános hangulat szondázására találták ki a rádiós, TV-s betelefonálós maszlagokat. „Drága Bolgár úr, úgy örülök, hogy sikerült a megegyezés.” „Kedves Csintalan úr, fel vagyok háborodva!” Nagyjából e két szélsőség köré tömörül a nép hangja. Ne csodálkozzunk, itt minden hitbéli kérdés, ha baloldali szavazó vagyok, nyugodtan szeretnék tömegközlekedni, ha a jobboldalt erősítem, akkor felfordulásra vágyom. Ja, hogy sztrájkkal a szocik szoktak élni a XIX. század óta, míg a konzervatívok, ahol érik ott ütik a vérvörös szakszervezeteket? Nem érdekes, itt bármi lehetséges, de még az ellenkezője sem kizárt... 

Persze, ha nem lúgozta még ki agyunkat a párthűség, akár elmélkedhetünk is egy cseppet. Be kell vallani, a hazai munkavállalói érdekképviselet lobbiereje a nullával egyenlő. Nyilván fel sem merül bennem azon eretnek gondolat, hogy valaha egy vadkapitalista ellen protestáljanak a kizsákmányoltak. Lenne haddelhadd, például a Pannonpuma Hankookjában, a tőkés alaposan fejbekólintaná egy gumiabronccsal azt a rabszolgát, aki a 13 órás műszakja leteltével még a sztrájk úri passzióját is gyakorolni merészeli. A nagyobbik gond az, hogy az állami szférában is kizárt a polgári engedetlenség ezen formájának alkalmazása. Elvégre a politikának széles eszköztár áll rendelkezésére az elégedetlenkedők lecsillapításához. A szakszervezeti vezetők kilóra megvételétől kezdve, az elbocsátással való fenyegetésen át, a többségi társadalom sztrájkolók elleni hangolásáig terjed a színes paletta. 

Az érem természetesen kétoldalú, mert olyan fegyverről beszélünk, amely ellehetetlenítheti egy tágabb közösség mindennapjait. Főleg ha stratégiai fontosságú ágazat dolgozói nyúlnak ezen eszközhöz, hiszen az egészségügy, az oktatás, vagy a közlekedés olyan kiemelt jelentőségű, hogy a benne tevékenykedők zsarolási potenciálja végtelen. Így a monopolhelyzetben lévő vállalatok alkalmazottai akár vissza is élhetnének pozíciójukkal, más kérdés, hogy nem teszik, valahogy a honi munkakultúrában nem eresztett gyökeret a sztrájk. Igaz, a BKV-dolgozóknak nagyjából akkora erkölcsi alapjuk van a főváros megbénításához, mint egy pedofilnak a családon belüli erőszak elleni demonstrációhoz. Persze lehetne a „fejétől bűzlik a hal” című közhellyel takargatni a valóságot, ám a cég imázsának béka ülepe alatti szintjéért tagadhatatlanul felelősek az ipart még mindig Bundesliga-séróban daráló sofőrök és ellenőrök.   

Konklúzió ezúttal nincs, a libikóka megállt félúton. Az igazság kibogozását ráhagyom a Klubrádió és a Hír TV gyógyíthatatlan betelefonálhatnékban szenvedő nyugdíjasaira…

(Blogter, 2007. szeptember 5.)