Tekintettel arra, hogy az összes létező médium beszámolt antifasisztáékról és gárdáékról, így sok értelmét nem láttam tudósítást közölni. Elvégre nincs ember, aki ne hallott volna TGM szenvedélyes szónoklatáról (magyarellenes, nemzetellenes, emberellenes és hülye), Pörzse bon-motjáról (vér fog folyni, mert véradás lesz), Tomcat repülő biciklijéről, vagy Vona Gábor legendáriumba illő sztorijáról, egy hatéves kisrác apropóján (aki óvodásként szeretne egyenruhát húzni a labdázgatás helyett).

Szóval hagyom a kötött, rideg formulát, inkább szubjektív benyomásaimat lököm fel a virtuális térbe (ha már most unod az okoskodást, húzzál a lap aljára, és nézd meg a videóimat). 

Miért tüntet, demonstrál az egyén? A kérdésre adható válaszok tárháza kimeríthetetlen, de van néhány alapvető kritérium, amiben megállapodhatunk. 1. Kirekesztve érzi magát egy tágabb közösségből. 2. Rendelkezik ellenségképpel. 3. Kellemes érzettel tölti el, ha hasonló szorongásokkal küzdő társai között lehet. 

A politikai, szellemi és médiaelit (bal- és jobboldali egyaránt) harmatos intellektuális ténykedése, amely általában gyűlölködésben és riogatásban merül ki, sikeresen elérte, hogy Magyarország lakói be legyenek szarva egymástól! Ugyanis mindkét rendezvényen sértett, frusztrált emberek özönét konstatáltam, akiknek arca harsánnyá és reménytelivé változott egy-egy lelkesítő szónoklat, vagy valamely „megvédjük magunkat, nem vagyunk egyedül” típusú üzenet hatására. 

Haladjunk kronológiai sorrendben. A Dózsa György téren mintegy ezren jelezték, hogy nem kérnek a fasizmusból. A létszám ugyan csekély, de a vártnál mindenképpen több. A nemzetből való kitaszítottság érzése áradt a demonstrálókból, és a félelmeik őszintének tűntek. Mi hozza létre ezt a félelmet? A magyarázat többrétű. Egyrészt: a jobboldal (különösen annak szélső vadhajtása) a közelmúltban gyakorlatilag az összes nemzeti szimbólumot (trikolór, kokárda, Korona, katolikus jelképek) kisajátította. Másrészt: a kormánypártok, és a kisebbségi érdekvédő szervezetek (Feldmájer Péter és Horváth Aladár kontraproduktív ténykedésére gondolok) valóságos hecckampányt folytatnak, hogy bizonyítsák: Magyarországon sohasem látott méretű az antiszemitizmus, a rasszizmus. Harmadrészt: a szenzációhajhász média az ordas gondolatokat felkapja, közszemlére teszi, és olyan érzést kelt, mintha bizonyos társadalmi csoportoknak rettegniük kellene a többségtől, holott neonáciék meglehetősen csekély számban élnek közöttünk. Tehát érzéki csalódásról van szó. 

Ezután tekintsünk föl a Szent György térre, a gárdaavatóra, ahol mintegy ötezernyien tettek voksot a magyarság védelme mellett. Persze már önmagában is abszurd, hogy a hazájában 95%-nyi túlsúlyban lévő etnikumot egyesek szerint veszély fenyeget. De miből táplálkozik ez az irracionális sérelem? Ebben az esetben megkerülhetetlen a miniszterelnök, és a liberális megmondóemberek (tudják, a petíció aláírogató figurák) felelőssége. Értelmetlen kioktatás folyik a konzervatív értékek maradiságáról, hetyke kultúrfölénnyel néznek le társadalmi rétegeket (vidékiek, mezőgazdasági dolgozók, nagycsaládosok, hívők, határon túli magyarok), teljesen feleslegesen bélyegeznek meg olyan marginális szimbólumokat, mint az Árpád-sávos zászló és Turul-madár. Ha ezen irritáló balliberális tevékenységet megspékeljük a gazdasági válsággal, az ellenzéki vezér kettős beszédével, és egyes katolikus egyházi prominensek lázításával, máris megkapjuk, hogy a tárgyalt egyének miért hiszik magukat kívülállónak a jelenlegi államból. Ez a dac pedig létrehoz egy olyan szubkultúrát, mint amit a Várban is megfigyelhettünk. Tagadhatatlanul szürreális látvány, de amelyet hogy sipítoznának az illetékesek, és szégyenpadra pakolnák a megjelenteket, a jelenség kialakulásának okaira kellene koncentrálniuk.

Az emberek jól érezték magukat hasonszőrű társaik között, de megvetéssel tekintettek a másik csoport tagjaira. Holott a bűnbakot nem az ellenérdekelt felek demonstrálóiban kellene keresniük, hanem azokban, akik szimpla politikai haszonért, vagy intellektuális silányságból kijátsszák őket egymás ellen. Igaz mit is várhatnánk abban a kurvaországban, ahol Gyurcsány és Orbán fémjelzi a politikai osztályt, Bolgár György és Bayer Zsolt a média fősodort, illetve Tamás Gáspár Miklós és Morvai Krisztina az értelmiséget. Nem vitás, ez egy belterjes, megfáradt, kiüresedett, a jelen kihívásinak megfelelni képtelen elit. Megérett az idő a cseréjükre… 

Végül jöjjenek a beígért videók!

(Blogter, 2007. augusztus 27.)