A papírforma beigazolódott, a kedden gyülekezési tilalmat elrendelő mianmari junta nem volt kegyes permanensen tüntető alattvalóihoz. A tábornokok, politikai eszköztáruk egyedüli fegyveréhez, az erőszakhoz nyúltak.

Bár az utóbbi évek forradalmai meglepően békés mederben zajlottak, gondoljunk az ukrán (narancsos), a grúz (rózsás), vagy a kirgiz (tulipános) társadalmi átalakulásra, ám az a hobbi-külpolitológusok számára is evidencia: ezen útirány teljeséggel elképzelhetetlen az egykori Burmát (1962 óta) kormányzó katonák országában. Errefelé esélytelen a sok helyen már bevált tárgyalásos rendezés, amikor az elnyomók és ellenzékük lepaktál a nyugalmas átmenet érdekében, létrejön a hatalommegosztás valamely formája, mindenki kap egy kicsit a koncból, a gerillákat beolvasztják a hadseregbe. Nos, ez a forgatókönyv itt elképzelhetetlen, a Than Shwe vezérelte egyenruhás elit semmilyen privilégiumáról nem hajlandó önként és dalolva lemondani. 

A demonstrálásnak, a tüntetésnek sokféle formáját láttuk már, az viszont unikumként hat, hogy egyházi személyek állnak az élére (főleg közép-európai tapasztalatokkal a hátunk mögött nézhetünk bambán, ugyanis mifelénk nagy hagyományai voltak az elvtársak és a katolikus méltóságok cinkos összekacsintásának). A Rangoon utcáin menetelő mezítlábas buddhista szerzetesek elnyerték a világ közvéleményének rokonszenvét, kiengedték a szellemet a palackból, megadták az alaphangot, a többi az utca népének a feladata… 

Persze illúziók nincsenek, e felkelés gyengécske ahhoz, hogy elkergesse a rendszer működtetőit. Az egyenruhások éppúgy leverik majd, mint az 1988-as lázadást, csak ezt már nem tehetik titokban (a kamerák jelenléte miatt), így talán nem lesz akkora vérfürdő, mint tizenkilenc esztendeje. De választásokat most aligha írnak ki, tanultak az 1990-es hibájukból. Akkor ezen lépésükkel szerették volna legitimálni horrorfilmbe illő tetteiket, ám rideg arcukra fagyott a mosoly az eredmények láttán, ugyanis az Aung San Suu Kyi vezette Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) elsöprő fölénnyel diadalmaskodott. Persze a népakaratnak nem szereztek érvényt a mohó tábornokok, így a demokratikusan megválasztott parlament sohasem ülhetett össze. 

A történtek után Aung Sang Suu Kyi Nobel Béke-díjat kapott, és komoly nemzetközi elismertségre tett szert. 2005-ben, Bono, a U2 bécsi koncertjén nyolcvanezer ember előtt énekelte 60. születésnapja tiszteletére a Happy Birthday-t, persze csak jelképesen, hiszen ekkor már házi őrizetben várta sorsa jobbra fordulását. 1992-ben Than Shwe került az Állami Béke és Fejlődés Tanácsa (ez a legfőbb hatalmi szerv Mianmarban) élére, azóta megszakítás nélkül gyakorolja véres uralmát. Ahogyan egy „tisztességes” diktátorhoz illik, módszerekben egyáltalán nem válogatván. Ám butának semmiképpen sem mondható, zsíros megállapodásokat kötött Kínával az ország ásványkincseinek és energiaforrásainak kiaknázásáról. Vitathatatlan, egy szuperhatalommal a háta mögött nyugodtan dőlhet karosszékébe, sok félnivalója aligha akad. Főleg úgy, hogy új fővárost (Naypyidaw) építetett rezsimjének a dzsungelben, így gondosan elszeparált világában többé nem szükséges érintkeznie a pórnéppel… 

A jövő talán nem annyira sötét, mint elsőre látszik. A zsarnok kormányzatok a tömegkommunikáció elterjedtségének hála, kénytelenek egyre cizelláltabb eszközökhöz nyúlni hatalmuk fenntartása érdekében. Nem gyilkolászhatnak kedvükre, mert egyetlen dologtól rettegnek: a nyilvánosságtól! Az összefüggés az uralmak feletti társadalmi kontroll és például az internet-lefedettség között tagadhatatlan. Ezért azt tanácsolnám szerényen a világ fejeseinek, hogy ne a diktatúrák ellen küzdő szabadságharcosokat lássák el katonai felszerelésekkel sunyiban, hanem építsék ki mindenhol a WiFi-t. Ez a XXI. század fegyvere, nem a Kalasnyikov…

(Blogter, 2007. szeptember 27.)