Nem rózsás leányálom Szetey Gábornak lenni ezekben a napokban. Egyrészt nemi identitásáért köpködnek rá comingoutja óta, ami egy Kultúrországban nonszensz, másrészt Feri bohóc olyan kisded játszmákhoz használja fel, amelyekhez aligha fűlik a foga, viszont fegyelmezett kormánykatonaként eltűri a rá aggatott vaskos terhet.

Szögezzük le. Aki a XXI. században, Európa közepén még mindig olyan csökevényesen használja agyberendezését, hogy alacsonyabb rendűnek ítél bizonyos kisebbségi rétegeket (pl. zsidók, cigányok, melegek), az sürgősen keresse fel kezelőorvosát vagy gyógyszerészét, és kérjen pszichiátriai beutalót. Ingyen és bérmentve ez a tanácsom Veress Gabriellának, a lanchidradio.hu ügyeletes szerkesztőjének is, aki egy koncentrációs tábor bejáratánál várakozó, rózsaszín háromszöggel megspékelt Szetey-montázst rakott illusztrációként a személyügyi államtitkárról szóló cikkhez.

Rejtély, hogy miért ezt a képet érezte a 26 éves fruska a legmegfelelőbbnek mondandója alátámasztásához. Valószínűleg nevetség, gúny tárgyává próbálta silányítani a humánerőforrás szakembert. De nem mérte fel, hogy míg Sodi blogján (innen szedte le a cuccot a kirúgott konzicsaj) a kontextus figyelembevételével, bizonyos megkötésekkel, akár humoros is lehet ez a kétségkívül határokat feszegető tákolmány, addig annak egy komoly, politikával átitatott, önmagát polgári rádióként aposztrofáló médium portálján semmi keresnivalója nincsen. 

A fent már emlegetett ideális államban, ahol helyén kezelik a dolgokat, milyen válaszreakciót szülne egy ilyen otromba akció? Valamely ombudsman közleményt bocsátana ki, melyben eldarálna egy hasonló estekben szokásos formulát, virtuálisan seggberúgná lánchídékat, merengene egy sort a jogállamon és az Alkotmányon, ’oszt jónapot. Ennyit ér ugyanis az emberi tahóság ilyetén megnyilvánulása.

Ekkor azonban belép a térbe Ferenc testvér, aki ismét lehetőséget szimatol egy nagy nézettségű fellépéshez. Itt kiélheti statisztának is karcsú színészi képességeit, és persze meggyomrozhatja a mindig bűnös ellenzéket, egyházat, és a köztársasági elnököt. Láthatólag frusztrálja a realitás, hogy legfeljebb nézőként ugorhatja át a Nemzeti Színház küszöbét, így ripacskodásba hajló, mélyen átélt, szerepét túljátszó szónoklatba kezd. One-man-showjába bevonja kormányának tagjait, akiknek dögunalom ül ki az arcukra. Testbeszédeikből kiolvasható, púp a hátukra a sajtótájékoztató, de nem autonóm személyiségek, szolidaritaniuk kell a főnökkel. A ceremónia második felében Szetey elmormolja a „nem tudnak megfélemlíteni” közhelyt, talány, hogy akkor miért remeg a szája széle. A cirkuszi látványosság záróakkordjaként egyenként tesznek esküt a nemtudommire a bársonyszékeket bitorló közszereplők. Vastaps!!! 

Epekedve várom a következő felvonást…  

(Blogter, 2007. augusztus 30.)