Szombaton délután háromra, a Hősök terére hirdetett riadót az Élőlánc mozgalom, hogy a 24. órában adjon hangot nemtetszésének a vagyontörvénnyel kapcsolatosan (melyet várhatóan hétfőn, azaz ma fogad el az Országgyűlés).

Mivel kishazánkban felettébb marginális jelentőségűek a pártokhoz nem köthető szerveződések, tátott szájjal figyeltem a földalattiból kikecmeregvén, a komoly méretűvé hízott tömeget. Persze ne Puskás-stadion nagyságokban tessenek gondolkodni, ám 3-4 ezer ember összecsődítése már komoly fegyvertény Lányi András civiljeinek. 

A pártok felettiség iránt érzett illúziót gyorsan felülírta a felszólalók kiléte, valamint a közönség állandósított Gyurcsány- és kormányellenes rigmusai. Szerény személyem, hatvan év feletti, indulatos hölgyek gyűrűjében hallgatta végig a dörgedelmes szónoklatokat. Molnár Oszkár és Ángyán József (Fidesz) képviselők a kabinet és annak prominenseinek enyves kezét emelte ki, valamint az ország tudatos kiárusításával vádolta a bársonyszékben ülőket. Végül az egybegyűltek felszólítattak: mellőzzék a nemzeti trikolóron kívüli drapériákat (magyarul az Árpád-sávokat), és imígyen vonuljanak a Pénzügyminisztérium elé. 

A séta közben, a jobbára idős elégedetlenkedők nótázással, népdalok éneklésével múlatták az időt, néhol kérlelték a nézelődő járókelőket, hogy tartsanak velük. Meg kell hagyni, sok szellemes transzparensen kuncoghatott a humort értő emberfia, nálam az vitte a pálmát, melyen Szent István arcmását és Gyurcsányét egymás mellé rakták, a következő képaláírással: „Államalapító – Államtalanító”. 

Veres János munkahelye tövében Granasztói György a kormányzati negyed építésén háborgott, Karátson Gábor a magyarság fogalmán elmélkedett, míg Ács Sándorné bloggertársunk közérdekű bejelentést tett, kihirdette: hétfőn öt órakor az Országház előtt folytatják a hangsúlyozottan békés nyomásgyakorlást. 

A botrányt nélkülöző, viszont néhol populizmusba hajló tüntetésen semmilyen választ nem kaptunk arra a jogos feltevésre, hogy mi az állam feladata, és mi a magánszféráé. Nem alaptalan a feltételezés, miszerint a szervezők legszívesebben mindent közösségi tulajdonban hagynának. Klasszikus baloldali retorika, javarészt jobboldali értelmiségiek szájából. Így felmerülhet az obligát kérdés: kellett-e egyáltalán rendszerváltás? 

Tényleg nincsen semmilyen átmenet ezen felfogás, valamint „az állam a legrosszabb tulajdonos” című szadesznyik jelszó között? Mondjuk valahol félúton…      

Nézd meg a videómat!

(Blogter, 2007. szeptember 10.)