Aki szerint Sas József társulata minőségi szórakoztatást nyújt, és a humor magasiskoláját mutatja be, az kérem jelentkezzen íziben a jól megérdemelt pofonadagjáért, utána pedig bűnbánata jeléül térdepeljen három napig száraz kukoricán.

A TV2 most sem szakította meg a hagyományt, így tavaly is a Mikroszkóp Színpad múmiáinak favicceivel tett pontot az év végére. Van ebben némi racionalitás, elvégre időtlen idők óta ez a piacvezető szilveszteri műsor (igaz aligha a 18-49-es sávban), ráadásul költséghatékony, mert a csatornának azt nem magának kell legyártania, hanem készen kapja a silány terméket. 

Mintha egy időgéppel visszamennénk a 70-es évekbe, csak közben kicserélnék a gegekben elhangzó neveket az éppen aktuálisakra. A társulat mit sem változott, a szellemiség meg még annyira sem, a kontraszelekció és a szar poén itt alapkövetelmény. Sas valami megfejthetetlen rejtélytől vezérelve abban a téveszmében él, hogy 2007-ben még mindig vicces, ha egy félmeztelen nő keresztülmegy a színpadon, vagy ha az autógumi és a kotongumi közötti hangzásbeli hasonlóságból eredő félreértésre épít fel egy jelenetet. 

De folytathatnánk a már régen megpenészedett Hacsek és Sajóval, amely mindig kap egyfajta szexuális töltetet, nem ritkán a gyengeelméjű Hacsek azt bogozza ki Sajó mondandójából, hogy annak homoerotikus vágyai vannak, ilyenkor megfogja a székét, arrébb megy, hogy ne legyen olyan közel hozzá, mert a végén még valami baja esik. Kackackac, utoljára általános hatodikban játszottunk ilyet, de már akkor is csak félszívvel röhögtünk rajta. De ne feledkezzünk meg Böröczki Pepiről sem, aki több évtizede él egyetlen mutatványából (leszámítva azt a nyolc évet, amikor ő volt Clinton), éspedig abból, hogy halandzsanyelven motorversenyeket közvetít. Ilyenkor német nyelvű ökörködésébe Bundesliga csapatokat, míg japán megszólalásába autógyártó-óriásokat csempész, mert az kurva vicces. 

Az est fénypontja általában az, amikor Sas „éneklésbe” kezd (itt a macskaköröm feltétlenül indokolt), ugyanis inkább érezhetjük szavalásnak e kapahangot, hogy némi köze mégis van a zenéhez, az kizárólag a háttérben rázendítő vonósoknak köszönhető. 

Évek hosszú sora óta várom, hogy végre-valahára halovány kacajt előcsalogasson belőlem a produkció, ám fohászom csak nem nyer kielégülést. Miképpen abban is reménykedek, hogy a vágóképként beadott közönség soraiban egyszer fellelek majd egy hetven év alatti alakot is, vágyakozásomat egyelőre itt sem koronázta siker.  

Egyetlen pozitívumként említsük meg az önkritikus címválasztást, elvégre kevesen vallják be a saját teljesítményükről, hogy az kabaré...

(Blogter, 2008. január 2.)