Úgy fest, hogy az európai integráció újabb mérföldköve egyelőre csak a vakuk kereszttűzében bájvigyorgó, pezsgőspoharak felhörpintésétől megrészegülő politikusokat tölti el kéjjel. A mezei állampolgárok túlnyomó többsége közömbös, a határokat elcsúfító sorompók leszerelése nem hozta meg a remélt katarzist.

Ezekben a történelmi pillanatokban memóriámból előbányászom azokat a momentumokat, amikor a gulyáskommunizmus végóráiban először juthattam nyugatra. A család ezerkettes Ladájával cammogtunk Hegyeshalom felé, Tatabányától gyakorlatilag lépésben, annyira beállt a kocsisor, bizony: a gorenjeturizmus fénykorát éltük. Bár csak tíz éves voltam, annyit már felfogtam a világból, hogy nagy dolgok részesei lehettünk a határátkeléssel, valami új nyílt meg előttünk, aminek a korábbi generációk nem lehettek részesei. Egy addig sohasem látott másik dimenzióba érkeztünk, mondjuk így: egy magasabb rendűbe.

Határozottan emlékszem, hogy mennyire lenyűgözött a sógoroknál található vidéki idill, a kifogástalanul rendben tartott mezőgazdasági területek, olyan feelingje volt, mintha festményt bámulnánk. Bécsben az ámulat fokozódott, természetesen az elképesztően gazdag édességkínálat mozgatta meg gyermeki fantáziámat, Mozartkugel, Toblerone, félkilós mogyorós Milkák, több sem kellett egy szocializmus hiánygazdaságában felcseperedő taknyosnak... Aztán felrémlenek a séták a Mariahilfer strassén, az impozáns schönbrunni kastély, a Práter. 

Szóval ezek a képek jöttek vissza a koccintó közjogi méltóságokat elnézve, húsz éve még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer majd ellenőrzés nélkül hajthatunk át államhatárokon. Ám ettől függetlenül nemigen változott a status quo, a vasfüggöny a lelkekben fennmaradt. Rablóbandáktól, „balkáni” hordáktól tart a német és az osztrák, megerősítvén a mindenki által axiómaként kezelt tényt: bizony kétfajta Unió létezik, „régiekre” és „újakra” szabdalva az öreg kontinenst. 

Nem kérdés, Európa valódi egyesítése még várat magára, sok víz lefolyik még a Dunán (a Szajnán, a Rajnán) míg a különböző társadalmi fejlődések, mentalitások, értékek és normák összeforrnak, összecsiszolódnak. Mély lenézés és gyanakvás Nyugatról, mérhetetlen irigység és szkepszis Keletről, így tekintenek egymásra Lajtán innen és túl. A Brüsszel által szorgalmazott európai identitás kialakulása ma még hiú ábrándnak tűnik. 

Pedig a prosperitás csak együtt képzelhető el, ha úgy tetszik egy közös szuperállamban, egységes külpolitikával és érdekképviselettel. Ha az európai népek fel akarják venni a versenyt az Egyesült Államok, Kína, és Oroszország diktálta tempóval, akkor össze kell fogniuk, és végleg leépíteniük a közéjük mesterségesen emelt, immár csak a fejekben létező falakat... 

Azt se felejtsük el, hogy a romániai, de főleg a szerbiai és az ukrajnai magyaroknak Schengen inkább az anyaország és a közéjük vert újabb ék, mintsem a megnyíló lehetőség...

(Blogter, 2007. december 22.)